Horváth M. Ferenc (szerk.): Történelmi Vác, a Dunakanyar szíve (Vác, 2009)
Tartalom
34 AMIRŐL A RÉGÉSZETI EMLÉKEK TANÚSKODNAK U vonaldíszes kerámiából déli hatásokra ki) lengyeli kultúra a késő neolitikumban (Kr. e. 5000/4900-4500/4400) és a rézkor elején (Kr. e. 4000-ig) nemcsak a Dunántúlt népesítette be, hanem - elődjéhez hasonlóan - megtelepedett a Dunakanyarban, a Cserhát vidékén, a Gödöllőidombvidéken és a Galga-völgyben is. A vonaldíszes kerámiától eltérően azonban a magasabban fekvő területekre is behatolt, lelőhelyei a Börzsönyhegységben is előfordulnak. A lengyeli falvakban kétféle háztípus terjedt el. Előfordulnak a föld felszínére épített, gerendavázas hosszúházak, de gyakoriak a kisméretű, földbemélyített, felmenő fal nélküli épületek is. A lengyeli kultúrában találkozunk először nagyobb sírszámú temetőkkel, amelyek még a településen belül, de annak már nem lakott részén létesültek. (Az újkőkor korábbi szakaszaiból egyelőre csak kisszámú, szórványos temetkezést ismerünk Magyarországon). Vác északnyugati határában, a szék-hegyi településén a mindennapi életre utaló tárgyak kerültek elő, elsősorban agyagedények darabjai és állatcsontok. Az előbbiek közt piros és fehér festésű töredékek is vannak, míg a csontokból a tenyésztett és vadászott állatok fajaira lehet következtetni. Az újkőkor végétől a Kárpát-medencében megváltozott az éghajlat, hűvösebb, csapadékosabb időszak köszöntött be. Ez természetesen kihatott a természeti környezetre, és ezen keresztül az emberek életére is. A rézkorban (Kr. e. 4500/4400- 2800/2700) - elsősorban az ország keleti részén - a földművelés helyett nagyobb szerepet kapott az állattartás, s ennek következtében a korábbi időszakhoz képest rövidebb ideig lakott, kisebb települések jöttek létre. A megváltozott életforma a temetkezési módot is befolyásolta, ekkor jönnek létre Kelet-Magyarországon a településektől elkülönülő, nagy sírszámú temetők, amelyekben meghatározott, szigorú rítus szerint földelték el a halottakat. A korszak legnagyobb vívmánya az új nyersanyag, a réz felhasználása. A rézzel együtt egy másik fémből, az aranyból készült ékszerek megjelenésének is tanúi lehetünk. Vácon és környékén a korai rézkorban a lengyeli kultúra továbbéléséről beszélhetünk, ezt követően azonban megváltozik a kép. A középső rézkorban a Dunántúl északkeleti és Szlovákia délnyugati részén a ludanicei kultúra telepedett meg, mig Kelet-Magyarországon a vele rokon bodrogkeresztúri kultúra népe élt. Vác területén és tőle délre, délkeletre a bodrogkeresztúri kultúra leleteivel találkozunk, míg a várostól északra már a ludanicei kultúra emlékeit tárták fel. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy Vácon mind települési, mind sírleletünk van a korszakból. Őrlő- és dörzsölőkő (PMMI-TIM 84.86.54-55) A mai város közepén, a Szentháromság téren feltárt középső rézkori településen egy csomóban sok edénytöredék, állatcsont és kagylóhéj került napvilágra. A cserepek közt volt egy őrlőkő és a hozzá tartozó dörzsölőkő is, ezek, az őskorban általánosan használt eszközök a gabonaszemek összezúzására szolgáltak. Különösen jellegzetesek a bodrogkeresztúri kerámia vezértípusának számító, ún. „tejesköcsög” alakú edényekből származó, rácsmintás, mészbetétes darabok. Vác északi szélén, a Duna-parton a kultúra sírjába a halott mellé bütyöklábas tálat és egy gömbölyded hasú edényt helyeztek. Míg a rézkor első felében több, az anyagi kultúrájában eltérő színezetű népcsoporttal találkozunk hazánkban, a késő rézkorban lezajló egysé„Tejesköcsög”alakú edény töredéke (PMMI-TIM 84.87.1)
