Horváth M. Ferenc (szerk.): Történelmi Vác, a Dunakanyar szíve (Vác, 2009)
Tartalom
234 VÁROSNÉZŐBEN KISVÁC A város északi részének ma is közkeletű elnevezése Kisvác. A 18. század elején alakult ki önálló jobbágyfaluként e néven. A református vallásuk telepedtek meg itt vjli-től, mert a püspök nem engedte meg számukra, hogy városában lakjanak. A község mint önálló település és igazgatási egység a püspöki fennhatóságú Nagyvác területi határán kívül jött létre. Olyannyira elkülönült, hogy egy ideig még Nógrád és Pest megye határa is a két Vác között volt. Idővel összefüggő utcasort alkotott a két település, agúgynevezett Nagy utcát, tyót-ben Eszterházy Károly püspök parcelláztatott a Bécsi kaputól északra, keresztnevének latinos alakjáról Carolina városnak nevezték a két Vác összeépülését jelentő városrészt. A jó fél évszázadnyi különélésnek a kisváci jobbágyok kérésére püspöki jóváhagyással történő egyesítés vetett véget vyjo-ben. Kisvác református temploma csak II. József vallási türelmi rendelete után létesülhetett, korábban Tótfaluba jártak istentiszteletre. A városrésznek volt önálló iskolája, református kultúrháza, gazdaköre és több kulturális csoportja. A széles út, a módos gazda porták sora egyfajta „falusi avenue” hangulatot tükröz, A paraszti gazdálkodásnak megfelelően kialakított telekszerkezet, a zárt sorban épített házak elé már a piarista főépítész, Oswald Gáspár „alléé”-kát telepített eperfából. Akkor a selyemhernyó tenyésztését is szolgálta ag eperlevél, és a por szűrésében is hasznosnak bizonyult. Kisvácon zömmel a vízheg kötődő emberek éltek és mesterségeket űztek: halászok, vízimolnárok, hajóácsok. A több tucat vízimalom sok embert foglalkoztatott, a természetben kapott fizetségből pedig a molnárnék csináltak pénzt, etették a kasztos diákokat, sütötték piacra a friss cipót. Kisváci hangulatok
