Üzenet, 1941 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1941-07-01 / 3-4. szám

a szigonyt, nehogy az ellenérveket közel engedjék magukhoz. Ide-oda huzakodás, a lovas leesik az emelvényről, megint szalacnak a boncok, cinóterpiros kendőikkel elterelik senor N figyelmét és aztán elmenekuknek. Ez eddig jó véggel megy végbe.

Míg vegre senor N-nek kinyílik a csipaja és nem a lovasok és lovak es nem is a kendők és kendölobogtatók ellen fordul, hanem egy lovászinasnak esik és két szarvát alsótestébe döfi. A belek fordulnak ki, borzalmas.

Torerok szaladnak oda, köpenyüket senor N vérbenforgó szemére vetik, rendőrök és szolgák emelik fel a .sebesültet, kiviszik, látni, hogy rángatódzása gyengül, megszűnik, arcán elömlik a halál színe. (Az újságok a bikaviadali tudósításokban a megölt embert három szóval említik csak _egy chulo megsebesült).

Percnyi fennakadás nélkül megy tovább a tánc. Hogy egy embert mindnyájunk szeme előtt széttéptek, nem érinti azoknak a szivét, akik a Megfeszített képe előtt fájdalomtelten imádkoztak, sem az asszonyokét, sem a férfiakét.

Követelik, hogy a Café Granja del Henar-beli politizáló picador végezze a dolgát, amit a többi katedra-lovas már elvégzett, szúrja meg senor N-t. Végül is az agg fakót addig tapossák és ütik, amig nekimegy. Ahogy előrelátható volt, az első lándzsadöfésnél íöldrerogy. Senor N szarvait beleá,ssa a ló testébe, felszakitja a pólyákat és vájkál a fakóban.

Mig ezt teszi, senor N bosszankodva gondol a közönségre. “Itt ülnek mandenrangu helyeken, napos helyeken és árnyékos helyeken, ezek az emberek, délelőtt jóságot és bünbánatot fogadtak és most lelkesedve nézik, hogyan zaklatnak engem ! Minek akkor a templon? Igaz, megvéd attól, hogy parasztok, akiknek nem jut hús, betörjenek nyájunkba és bennünket, nemes bikákat, levágjanak. De most engedi, hogy engem az ö nagy ünnepnaján szurkáljanak, döf ködjenek, mutatni akarja, hogy ö a tömegek oldalán áll! Azt hiszi tán, hogy az egész nem komoly, végül mégsem küldenek a pokoli a 7 De nem elég ez is, ez az állatkínzás?”

így gondolkodik a mi bikánk és földobja a fakó testét, hulla hull vissza és négy patkóit pata az égnek mered.

Senor N. rengő hátulsójával végigüget a manézson. “Egy embert és egy lovat öltem meg, most már békében hagynak”, gondolja. De ez még soká lesz. A zarándokok annál hangosabbak és izgékonyabbak, mennél némábbak és mozdulatlanabbak voltak egész délelőtt. A Mária—kápolna gyémánt—köpenye előtt térdelve imádkoztak, aztán rencben végnélküli menetté álltak és lépésről lépésre haladtak céljuk felé: egy falba helyezett kőhöz, melyet az isten anyjának lába egyszer érintett. A köhöz érve mindenki letérdelt, arcát a köhöz szorította és buzgón megcsókolta, amitől bebizonyitottan gyermeket lehet kapni.

Majdnem két óráig tartott, amig a csókhoz ért az ember. A menet a délamerikai köztársaságok zászlói előtt vonult el, e^e-