Üzenet, 1941 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1941-07-01 / 3-4. szám
Megváltás Mint a beteg, ki hosszú, mozdulatlan Fekvés után lassan és félve lép, oly halk a versem, daltól elszokottan s bátortalan igyékszik most feléd. Sokat hallgattam s hogy beszélni kezdek az ajkamon fáj, vérzik még a szó, de jobban kínoz, erősebben éget a némaság, a fel nem oldható. Elmondom hát tenéked is, hogy értsed: mért éneklek, hogy, jöjj, forradalom, s bár szelíd vagyok s irtózom a vértöl, mért fogok puskát mégis egy napon majd én is, én is s mért megyek a harcba, hol-igazak-mindnyájan ott leszünk s az elnyomóknak zsoldos hada ellen új s jobb világot épit majd kezünk. Lásd. úgy születtem én is, mint a többi, tisztának, lónak élni életem, s elégült szivvel várni, kapni mindazt, amit a földi élet ad nekem : apám, anyám s testvéreimnek édes figyelmét, (most hiába siratom) s szivednek lányos és szelíd szerelmét, kit páromul akarlak egy napon. S hogy mégsem lettem boldog és az élet miért nehéz és fájdalmas nekem s—elégedett—mert nem tudok örülni tenéked, mint szeretnék, kedvesem ó. higyjed el, nem én vagyok hibása, hiszen ha bírna, csak nevetne szám de rossz volt hozzám a világ, a sors és távol voltam, mikor meghalt apám. En nem kutattam rendjét a világnak, s hittem, ha mondták, ez rossz s ez a jó, s hogy, kedves, mégis most feléd hajolva számról keményen hull, pereg a szó, s izgatok s Ítélkezem, ne higvjél megváltozottnak, ugyanaz vagyok, de megértettem, hogy csak az lehet jó, ki sokat tud s én eleget tudok. — H —'
