Útitárs, 1994 (38. évfolyam, 1-6. szám)
1994 / 1. szám
"Meredek" kérdések ÚT/TfíRS Huszonévesek. Izgatja őket a keresztény egyházak elerőtlenedése. Hosszú beszélgetésünkből csak néhány gondolatot szeretnék - újévi elgondolkoztatóúl - közölni. 1. A mai individualista világban az egyházak nem tudják kielégíteni az emberek egyéniségi igényét. Csoportban, közösségben gondolkodnak. Ebben nincs helye az egyénnek, aki kitűnhet, kiugorhat, hőssé, követendő példává lehet, megmutathatja, hogy más, mint a többiek. 2. A mai egyháznak változtatni kellene magatartásán. Ma mintha minden ereje a meglévő megtartására, konzerválására irányulna: defenzív magatartás offenzív helyett, semmi vonzó, magával ragadó nincs benne. Vissza kellene térnie a "misszionáló" egyházhoz. 3. Ma az egyház a másodlagos feladatából akarja létjogosultságát bebizonyítani, t.i. szociális munkájából. Erre használja fel ideje-ereje többletét, a tulajdonképpeni feladata rovására. Közben a hit kérdéseivel magukra hagyja az embereket. Ezek pedig rohannak az első szektához, hogy ott kapják meg azt, amire tulajdonképpen elsősorban van szükségük. 4. Az egyház száműzte falai közül a'misztikát", a titokzatosat, és túlságosan a mindennapi világnak a normáihoz alkalmazkodott. Nem mer többet nyújtani, mint ami áttekinthető, tisztán érthető, logikus, kézben tartható - akárcsak a szakemberek vagy politikusok. 5. A lelkészek alkalmazkodása ezekhez a normákhoz egyenesen botrányos. Miért tiltakoznak görcsösen a "másság" ellen, amelyet a hivataluk, hivatásuk kölcsönöz nekik? (Ez a "másság" nem személyük kiválóságából, nem öntelt felsőbbrendűségi érzésből, hanem hivatásuk jelentőségének felismeréséből és vállalásából ered.) Egy lelkész - remek ötletnek tartva - egy napra helyet cserélt egy helyi kocsmárossal. Az prédikált, ő dolgozott a söntésben. Mit tud ez még az "isteni titkokról", mikor még a saját hivatását is parodizálja? Kisugárzása nem azért van, mert a mindennapihoz, a közönségeshez igazodik. Ha pedig kisugárzása nincs, pályatévesztett. Mi fiatalok, ki nem mondottan is, "Isten követeire", útmutatóira várunk, azokat keressük a lelkészekben. El tudjátok képzelni, milyen nagy a csalódásunk? 6. Csak annak a közösségnek van jövője, amely valami olyan különlegeset, olyan rendkívülit tud az embereknek nyújtani, amit más nem tud. A keresztény egyházak egyfolytában azon erőlködnek, hogy megmutassák, mennyire NEM "mások" ők. De ha egyformák a többi vallással, hiedelemmel, akkor a kereszténység is csak egy a sok közül a szupermarketban... Kinek kell akkor még? NYUGTALANÍTÓ SZÁMOK A Német Ev. Egyházi Szövetség (EKD) közvéleménykutatása szerint sokkal kevesebb az egyházból kilépni szándékozók száma, mint még az elmúlt években. Ez örömre késztető tény. Arra a kérdésre, hogy miért marad valaki egyháztag, minden második megkérdezett így felelt: mert keresztény vagyok Nyugtalanságra és komoly önvizsgálatra ad okot azonban az, ahogy arra a kérdésre válaszoltak az emberek, hogy szerintük mi teszi az evangélikust: 91% szerint az, hogy meg van keresztelve, 84%, hogy konfirmált. Viszont alig 45% sorolta fel az evangélikus ismertetőjegyek között az istentiszteletek látogatását, bibliaolvasást és a gyülekezeti életben való részvételt. * ********************************** a kis csoportnak Jézus Krisztus valóságos jelenlétét hirdette. Spirituális élmény volt. Hadd számoljak be még egy személyes lelki élményemről is. A csoportban hárman voltunk evangélikusok. A csoport többi tagjának nem tartozott élményvilágához liturgikus istentiszteletünk. Ezek számára - a csoport egyetlen teológusaként - boldogan tartottam egy vasárnapi istentiszteletet evangélikus liturgiával, angol nyelven. Közösen döbbentünk rá a liturgia közösségformáló erejére. Spanyolországba visszaérkezésünkkor Isten iránti hálával emlékeztünk meg záró istentiszteletünkön az együtt eltöltött egy hónapról. Azt hiszem a misszióban nem csak az úton levőknek, hanem az otthon maradottaknak is nagyon fontos feladatuk van: az, hogy naponkénti imádságban hordozzák Isten előtt a küldetésben dolgozókat. Imádkozó szeretetüket kérve: Fischl Vilmos teol.hallg.Bp. Missziós lelkülettel... Egy hónapos északafrikai úton vettem részt hét társammal együtt. Öt ország fiataljaiból állt össze ez a kis csoport (4 angol, 1 amerikai, 1 norvég, 1 német és én, mint magyar). Az utat a Youth With a Mission missziós társaság szervezte. Ez karitatív csoport, amely a világban próbálja felkutatni az Istenre éhező embereket és eljuttatni nekik az evangéliumot, hogy Jézus él és munkálkodik közöttünk. Ezen feladat eszközeként szegődtünk el egy hónapra Marokkóba és Nyugat-Szaharába. 1993. október 23-án találkozott a csoport Spanyolországban. A társaság közös istentisztelet után vágott neki másnap egyhónapos útjának a Gibraltár szoroson át Marokkóba. Többen közülünk most láttak először afrikai tájat, afrikai embereket. Most találkoztak először az iszlámmal. Nekem ismerős volt a nyelv, a táj, a vallás, mivel családommal egyszer már négy évet töltöttünk Afrikában. Jó volt érettebben visszatérni oda, s felhasználva előző tapasztalataimat is, könynyebben boldogultunk az idegen kultúrában. Spirituális élményeink közé tartozott az emberek között kis csoportokba szétszóródva megállni és imádkozni Jézus Krisztus kegyelméért. Az emberek szívesen beszélgettek el velünk, s talán valamit megértettek abból az örömhírből, amit számunkra kötelesség volt a missziói parancs alapján elmondani, hogy Jézus feltámadt, Jézus él és munkálkodik közöttünk. Nem hagyott magunkra az Úr. Egy városban például számonkérték a mi Istenünktől a szárazságot (kilenc hó-S'a nem esett eső). Kis csoportunk on át imádkozott Isten esőt adó áldásáért, s attól kezdve, akármelyik városban vagy településen jelentünk meg, végig kísérte utunkat az eső. Tudom, ez egy atmoszferikus tény, de
