Útitárs, 1994 (38. évfolyam, 1-6. szám)
1994 / 4. szám
Életápolás MIT TEHETÜNK A CSALÁDÉRT? (GY ILLENE kezdenünk ezt az írást: mit tehettünk volna már eddig is a családért, mi, a különböző egyházak és gyülekezetek? Majd bűnbánattal meg kellene állapítanunk: többet, mint amit tettünk. Ám aki szüntelen hátranéz, az tétován és bukdácsolva halad előre. Még a mellünket verő önmarcangolást is arra használhatja fel a kísértő, hogy legalább addig se tegyünk semmit, amíg önmagunkat vádoljuk. Már pedig az egyházaknak, gyülekezeteknek, és minden hívő embernek, aki Isten előtti felelősségben él, mindent meg kell tennie a családért, a társadalom legkisebb, de legfontosabb egységéért, különösképpen akkor, amikor valamennyi szobajöhető társadalmi erő "Családi Tanácsiba tömörülve tesz ez irányban átgondolt és komoly erőfeszítéseket. Nos, mit tehetünk éppen mi? Talán így is fogalmazhatnánk: Tehetünk-e meg egyáltalán valamit - merjük leírni - ebben a súlyos helyzetben, amikor már-már tragikus közhely, hogy alig van a világon olyan negativ statisztikai adat, amelynek produkálásában nem az elsők között lennénk. Legyen az az öngyilkosságok érthetetlenül magas száma, a nikotinfogyasztóké, az alkoholistáké (főként a tömény italt ivóké; 1983-ban fejenként 9,6 liter tömény szeszt ittunk). Riasztóan emelkedik a toxikomániások, a "puha", sőt, már-már a "kemény” drogot élvezők száma is. Áz orvosok által szabályosan felírható antikoncipiensek ellenére alig javult a művi terhességmegszakítások statisztikája. Évenként 80.000 művi abortuszt hajtanak végre, köztük 3-4000-t középiskolás lányon. Háromévenként egy magyar Hirosima. De sorjázzuk tovább: főként Cseh-Szombathy László statisztikája alapján: 1921-ben 1000 házasságra még csak 66 válás esik, 1981-ben már 352. Jog szerint minden harmadik, a valóságban minden második házasságot a házasfelek holttá nyílvánítanak, s egy jelentős részük csak a lakáshiány miatt nem válik el hivatalosan. Jobb esetben a gyermekért: "Bírjuk ki érte egy fedél alatt (de külön), míg fel nem cseperedik." Elgondolkoztató, hogy 1983-ban a legtöbb válás a házasság öt-kilenc éve után történt, és a 25-29 évesek vezettek. Mintha rohamosan fogyna a másik másságának az elviselése, és az összecsiszolódás és kompromisszum helyett - a partnercserét válsztják. Szinte logikus következménye ennek a házasság-bomlás epidémiának, hogy 1949 és 1980 között hatvanhat százalékkal emelkedett a gyermektelen családok száma. Mintha tudatosan vagy tudat alatt, de eleve átmeneti állapotnak szánnák együttélésüket, amelybe nem illik bele a gyermek. Ez lehet egyik oka az egyházi esküvők riasztó fogyásának is: "Még esküszegők is legyünk, ha meggondoljukimagunkat?" Aligha van népünk sorsát, jövőjét szívén viselő világi vagy egyházi gondolkodó, aki már fel ne tette volna magának vagy nyílt fórumokon a kérdést: - mi történt velünk? Mi történt, hogy mi csak jól élni vagy túlélni akarunk, de élni nem? Mert ma már ez a helyzet, hiszen 1920-ban még 80.000 újszülöttel növekedett a népességünk, 1975-ben még 63.000-rel, 1980-ban 3300- zal, de leírni is félelmetes: 1981-ben már - 1-nél tartunk (1000 főre számítva). A népességtudománnyal foglalkozó tudósaink, demográfusaink, szociológusaink szerint a majd ezután szülőképessé váló generáció csekély száma miatt a 80-as évek végéig ez a helyzet aligha javul. Ez pedig a magyarság lassú (ha ugyan lassú) fogyását és egyben riasztó elöregedését jelenti. (U- gyan lesz-e, aki unokáink nyugdíját kifizesse?) Mit tehetünk mi, a különböző egyházak, az egyházak tagjai, a hívő nép - a családért ebben a helyzetben? Ne kedvetlenítsen el bennünket (lelkünk mélyén úgyis érezzük), aligha tehetünk többet, mint amit az egyháztagok tesznek - egyházaikért, gyülekezeteikért. Kölcsönös és rendszeres kommunikációnk, interakciónk rádiusza egyre szűkül. Egy még templomát megtölteni tudó és vonzó igehirdető írta le nemrégen a sokunk által érzett, de meg nem fogalmazott diagnózist: - Az a benyomásom, mintha gyülekezetünk tagjai belénk fáradtak volna. Valami sajátos rezignáció kezd úrrá lenni gyülekezeteink nem jelentéktelen részén. (Re-signare: letenni a signumot, a jelt, a jelvényt, a zászlót.) Azokra pedig, akik lelkesedni tudnak, már a templomajtóban ott leselkednek a hyperlelkendező és gombamödra szaporodó szektás fejvadászok és kihasználják ezt a sajátos, depresszoid egyházi helyzetet. Ezekről a lakásokban tartott "szeánszokról" többnyire már nem a volt gyülekezeteikbe kerülnek vissza az "elragadottak", hanem ideggondozóba, nemegyszer gyógyintézetekbe és egyre több zárójelentésen jelenik meg a diagnózis: ekleziogén neurózis; egyházban szerzett idegbaj. Pedig a tapasztalat azt mutatja, nem is az egyházban szerezték, hanem áldozatul estek a pneumát ígérőknek, akik pszichés be- és felgerjesztésekkel robbantották be ezt a neurózist sok kereső, de nem intakt pszichéjű emberben. Kitérőnek tűnhet mindaz, amit helyzetünkről elmondtunk, pedig annak szükséges az elemzése, mert így lehet csak világos: miből, honnan és kikkel indulhatunk el mégis - a családok felé? Az egyházakban és a gyülekezetekben, még ha elfáradtan is, de hűségesen szolgáló többnyire középkorú, vagy éppen fehéredő fejű generációval. (Természetesen vannak gyülekezeteink, ahol népes és eleven ifjúság működik, de ez nem jellemző.). Szeretnénk többszörösen aláhúzni az Újszövetségnek ezt az egyik legmarkánsabb szavát: mégis (iKor 12,13, 2Kor 6,10, Un 3,20 stb.). Azaz: mégis van tennivalónk, és ha csak a felét megtesszük annak, amire lehetőségünk van, akkor is azt mondhatja a világ, a társadalom: ami tőlük telt, megtették. MEGIS\ Tulajdonképpen Gazdánk sem vár többet tőlünk. Konkrétan mire gondolunk? Négy fronton kellene felvennünk a család érdekében a küzdelmet. Egyébként meggyőződésünk, mihelyt ehhez az új szolgálathoz hozzákezdünk, az előbb leírt közérzetünkre, azaz belénk és beléjük (híveinkbe) fáradásunkra is gyógyítóan visszahat majd a nekilendülésünk. (A depresszoid lelkiállapot legjobb módszere a munkaterápia, a szolgálat.) A négy front: 1. Az igehirdetés. 2. A diakónia. 3. A lelkigondozás. , 4. A hiteles keresztény életforma. Úgy szeretnénk sorra venni ezt a négy frontot vagy utat - a család felé, hogy egyetlen gondolatunk se hasson direktív tanácsnak, csak továbbgondolásra, kiegészítésre vagy éppen korrekcióra inspiráló gondolatnak. (Gyökössy Endre: Életápolás, 1993.Kálvin-kiadó)
