Útitárs, 1994 (38. évfolyam, 1-6. szám)
1994 / 1. szám
ÚT/TfíRS Életápolás 1. KALLÓDÓ EMBEREK (V.E. Franki egzisztencia-analízise) A kallódási-szindróma lélektani gyökerét kísérelem feltárni, legalább egyik okára rámutatni. Bár elsősorban házasság- és családterápiával foglalkozom, négy évtizedes lelkigondozói praxisom alatt gyakran kellett "kallódókkal'1 szemben ülnöm. Nem is mindig fiatalokkal, akik valamiképpen magukat elveszettnek, életüket értelmetlennek érezték, és egyik napról a másikra improvizálták, rögtönözték, s ki-ki a maga módján megfogalmazta, hogy jobb volna nem élni, mint élni, mert az "egésznek" nem sok értelme van, vagy nincs is. Magam Viktor E. Franki egzisztencia-analízisével, logoterapiáiával tudtam leginkább e szindrómát (tünetcsoportot) megközelíteni és megérteni. Mégpedig azért, mert Freud és Adler után e harmadik nagy "bécsi" az egész embert egzisztenciális feszültségében vizsgálja, s hogy az ő szavaival éljek: a specifikusan emberi dimenziók, humán, sőt szuperhumán dimenziók felé kívánja pácienseit vezetni: a célt felismerő és célismerő életre s az ezért való felelősségre igyekszik őket ránevelni. S ráébreszteni arra, hogy még a szenvedést is lehet elfogadni pozitív módon, sőt életünkbe is be lehet építeni, sőt fel is lehet azt használni. Azon fáradozik, hogy a szenvedő ember, de más se veszítse el kapcsolatát saját tudatos énjével, ugyanakkor bízzon szellemi tudattalanjában, illetve transzcendentáló képességében, amellyel saját léte fölé képes emelkedni, de használja önelkülönítő képességét is, amely mintegy kívülről tudja szemlélni önmagát. Ilyen irányú kutatásainak talán az is adhatott ösztönzést, hogy nyugaton és keleten egyre több szociológus, demográfus, pszichológus és más felelős szakember figyelt fel azokra a statisztikai adatokra, amelyek a kallódók, a szenvedélybetegek, köztük az alkoholisták és drogfogyasztók szamának riasztó növekedését mutatják. Azt is megállapították már, hogy a különböző szenvedélyrabok es az öngyilkosok szamának növekedése együtt halad, és majdnem minden korosztályra jellemző, de leginkább a serdülőkre és a kallódó fiatalokra. Ezért az amerikai Nevelésügyi Tanács (American Council of Education) hatalmas apparátussal 360 egyetem közel kétszázezer hallgatóját - kérdőíves módszerrel - megszondázta. Ekkor Franki minden kortárs pszichiáternél jobban kezdte kutatni, mi áll, ahogy ő nevezi: a postpetroleum-társadalom és új generációi érdeklődésének előterében. (Később is minden ilyen felmérés eredményét kiértékelte. Bécsben maga is végzett hasonlókat.) Meglepő eredményre jutott. Kiderült, hogy az emberi vágyak új irányba tolódtak el. Az új generáció szexuális életét így vagy úgy, antikoncipiensekkel, "bébipillékkel", vagy másképpen, de megoldja. Az úgynevezett freudi probléma már nem tabu számára, és nem olyan elsőrendű kérdés, mint volt - ahogy Freud nevezi - a victoriánus kor utáni "plüss-kultura" idején. Az érvényesülési vágy sem áll az első helyen. Az új generáció tudja, hogy a tudás hatalom. Azt is, hogy övé a jövő, nagyapáik, apáik generációja nem csak komolyan veszi őket, hanem tart is tőlük. Fél gépesített tudásuktól, de öklüktől is. Nincs többé adleri értelemben vett nyomasztó kisebbrendűségi komplexusuk, legalábbis ez az életérzés nem domináló. Az is kiderült, hogy az új generációt, legalábbis Nyugaton, nem izgatja felettébb, miből éljen, ha nagyon akarja: van miből. (Mifelénk egyre kevésbé ilyen kedvező ez a helyzet.) Az új generációt tehát az érdekli: miért él? így Franki azt állapította meg, hogy a freudi "gyönyörakarás" és az adleri “hatalomakarás" mellett, sőt fölött, egyre erőteljesebben és tudatosan jelentkezik az új generációk életében az "életértelem-akarás". Ez utóbbinak az a célja, hogy életét értelmesen alakíthassa, mert ha az ember tudja, miért él, megoldódik a “hogyan" is. De teljesen érdektelen számára, hogy éljen-e egyáltalán, ha nem tudja, miért, kiért, kikért is van a világon. Az derült ki a hatalmas méretű felmérésből, sőt a későbbiekből is, hogy az új generációk elemi erővel vágynak kielégítő válaszra. Annál is inkább, mert a szekularizáció előretörése következtében többségüket már csak vékony szál köti a keresztény kultúrán felnövekedett elődeik hagyományához, akik még kész, és századokon át érvényes normákat vettek át egzisztenciális miértjeikre. Ugyanakkor úgy találták, hogy az általuk tanult, új természettudományok legtöbbször óvatosan kerülik a választ a végső kérdésekre. Az etikai normátlanság és az általánosságok, amelyeket kapnak, nem elégítik ki őket, inkább elbizonytalanítja a kérdezőket az efféle válasz: "a tudomány mai állása szerint" stb., stb., s következik valamiféle részmegoldás és a távoli jövőre való utalás. így talán jobban megértjük, milyen alapon és miért fogalmazott így Franki: A sorozatos "egzisztenciális frusztráltság1' (csődélmény) "egzisztenciális vákuumba" taszította az új generáció egy részét, egész létüket megrendítő és pszichikus energiájukat elszívó ürességbe, amelyben a tudatos én elveszti kapcsolatát a szellemi tudattalannal. Végül a kapcsolatvesztés és ürességérzés okozta noogen-neurózisba taszítja, ahogy Franki nevezi (noos = ész, értelem). Franki szerint minden kornak megvolt a maga neurózisa. Nos, ez a legújabb időké. S mert a megelőzés a leghatékonyabb módszer, ha nem az egyetlen, igen hasznos itt is Frankl-ra figyelnünk. (folytatjuk) (Gyökössy Endre: Életápolás, 1993.Kálvin-kiadó) Adamis Anna Arra születtem hogy kisgyerek legyek anyám mellett játsszam hosszú éveket, arra születtem, hogy felnőtt is legyek, s megértsem a szóból azt, amit lehet, s végül arra jöttem én e világra, hogy hinni tudjam: nem vagyok hiába. Arra születtem, hogy megszeressenek, s megszeressem én is azt, akit lehet, arra születtem, hogy boldog is legyek, s továbbadjam egyszer az életemet, s végül arra jöttem én e világra, hogy belehalnom se kelljen hiába.
