Útitárs, 1994 (38. évfolyam, 1-6. szám)
1994 / 1. szám
ÚT/TftfíS s Vándorok előképe: Abrahám "Hit által engedelmeskedett Ábrahám, mikor elhivatott, hogy menjen ki arra a helyre, amelyet örökölni fog, és kiment, nem tudván, hová megy. Hit által lakott az ígéret földjén, mint idegenben, sátorokban lakva Izsákkal és Jákobbal, ugyanazon ígéretnek örökös társaival. Mert várta az alapokkal bíró várost, melynek építője és alkotója az Isten.” Zsid 11,8-10 ÁBRAHÁM nem a föld egyik elrejtett zugában élt, nem egy elhagyott vidéken, valami jelentéktelen helyen, mikor Isten elhívta és ő engedelmesen követte a hívást. Tekintélyes, hatalmas várost, magasan civilizált társadalmat hagyott el. A délbabiloni Úr városa a legrégibb általunk ismert városok egyike. Ennek a városnak erős gazdasági, kulturális és vallási befolyása volt abban az időben, amikor Európában még senki olyan matematikai és asztronómiai, vagy építészeti, vagy államigazgatási teljesítményeket nem produkált, mint Úr lakói. Mikor 1922-ben elkezdték az ásatásokat a mai I- rakban, senki sem sejtette, hogy Úr városát találták meg s a megtalált leletekből sok minden ismertté vált abból az életformából, ahogy Ábrahám élt, lakott, mindennapjait tölthette és ünnepelt. És minél több vált ismertté erről a városról és lakóiról, annál inkább kell az embernek csodálkozni azon, hogy "Abrahám elment, ahogyan azt az Úr mondta neki" (lMóz 12,4). Elhagyta a kényelmet, a civilizált világot, elment a bizonytalanba, az ismeretlenbe - csak azért, mert Isten hívta. _ ÁBRAHÁM óta sok-sok ember vette már kezébe a vándorbotot, s indult el az ismeretlenbe. Mi magyarok különösen is fájdalmasan sokan. Legtöbb esetben nem önként, ahogy Abrahám tette, hanem gazdasági kényszertől szorongatva, vagy levert forradalmak száműzöttjeként, vagy ki tudja, milyen okoktól indíttatva szóródtak szét népünk tagjai szerte a világon. ABRAHÁM története - különösen ahogy ezt a Zsidó levél értelmezi - nem egyszerűen egy rég vándor kalandos életútját írja le, hanem ebben a kritikus, sok bizonytalansági tényezővel terhes szituációban Istennel való kapcsolatát, amit a Szentírás HITnek nevez. Amire nekünk, mai vándoroknak is szükségünk van. Ami néha olyan pislákoló lángocskaként él bennünk, ami nélkül nem nevezhetjük magunkat Isten népéhez tartozónak. DE tud-e a mai ember úgy Istenben bízni, mint Ábrahám? Nem erőtlenedett-e meg az Isten-hite? Miért nehéz hinnie? MERT a hit - így állítja elénk Ábrahám története - mindig kockázatot jelent. így olvassuk: "nem tudva, hová megy". A mai ember nem szívesen kockáztat. Talán túl sok kellemetlen meglepetés érte. Inkább egész élete területén arra igyekszik, hogy bebiztosítsa magát, kikapcsolja a kockázatot. Építkezéseit statikai számítás előzi meg munkavégzését munkavédelmi előírásokkal biztosítja, gépjárműveit szigorú biztonsági tesztekkel ellenőrzi, pontos gazdasági tervekkel akarja ellenőrizni és irányítani a termelést. Legszívesebben a személyes életében is kikapcsol minden olyan döntést, ami kockázattal járhat, mert olyan jövőt szeretne, amelyet, ha kis távon is, de biztosnak remél. ITT azt olvassuk Ábrahámról, hogy "elindult, nem tudva, hová megy." Elindul a bizonytalanba. Idegenbe ment és idegen maradt a földön, amit örökségül kapott. Még unokája is sátorban lakott, a nomádok és utazók könnyen szétbontható hajlékában. Nem tudott házat építeni, sem földet, birtokot nem szerzett. Mint idegen élt Isten parancsára a kánaániták között. De meg kellett tanulnia messzebbre tekinteni. Ez a provizórikusság nála nem okozott rezignáltságot, az ígéretek türelmetlen sürgetését, hanem "várt". Szeme előtt a sátor volt, de fölötte a hit reménységével a szilárd alapú várost látta. Isten Ígéretében és cselekedetében reménykedett, aki neki idegenben hazát teremthet. Ez a keresztény reménységünk is, hogy Isten maga teremt helyet a földön, ami otthont jelent a világban "vendégek"-nek. Mert Istené e földön is a hatalom. O vezeti céljához életünket. Jézus húsvéti győzelme ennek az alapja. EBBŐL az otthonból, szilárd helyből tapasztalhatunk meg már most valamit a gyülekezetben. Lehet, hogy ez még nagyon nyers, kezdetleges építmény, de mégis valamit sejtet abból, amit Isten készít számunkra. Amiről mi többet tudhatunk Jézustól, mint egykor Ábrahám. Az országról, ami ma még rejtve van, de egykor valóság lesz. Ahogy egyik énekünk mondja: "Elrejtve él a Krisztus népe, Bűn és halál takarja még. Nem látszik szent, örök reménye: Hordozza a kereszt jelét. De egykor véget ér az út, S a szent hajó majd célba fut." Sárkányné Horváth Erzsébet ^cs|e9|c3fc9|c3|c^e^c9fe9fc9|c9|e3f;9|e9|cd|c9(e9|e»}c9|e3|c9|c9tca(e3fe9|c»|cd|c9fc^e9|c3t:dfc^c9|<^C9|c9|e9|e9|ea|e9|c9feaic3|c3|e9|e3|eafe^e>fe9|c9fc3|e4c9tc9fc9fe3|ed|c5|e34|:9|c3|c9|e3fc3ieafc3ÍcHc$|c9f:9fe Ez volt a württembergi magyar protestánsok 1993.október 22-24 között Ludwigsburgban tartott 20-ik jubileumi konferenciájának a témája. Várakozással és szellemi kíváncsisággal mentem el erre a találkozóra, mint Tübingenbe frissen érkezett erdélyi "diák". Vonzott azért is a téma, mert mint Marosvásárhelyen szolgáló lelkipásztor, gyakran szembesülök a gyülekezeti tagokkal való beszélgetésben ezzel a kérdéssel: menni, vagy maradni? Jó alkalomnak ígérkezett, hogy most a "másik" oldalról is betekintést nyerhetek. Kiadós őszi eső kíséretében érkeztünk a ludwigsburgi Jugendherbergébe, ahol a már előttünk megérkezettek nagy szeretettel fogadtak a Gémes házaspárral az élen. A szobánk elfoglalása után kezdődött az ismerkedés és az előző 19 konferencia rövid felelevenítése. így mi, akik először "HOSSZÚ ÚT PORÁBÓL KÖPÖNYEGET VESZEK..." vehettünk részt, máris ízelítőt nyertünk a magyar gyülekezet életéből, múltjából. Ä bemutatkozásokból kiderült, hogy Marosvásárhelytől Zürichig, Kolozsvártól Miskolcig, Budapesttől Württembergig terjedő területről jöttünk össze. Elsőként a budapesti, jelenleg Tübingenben tanuló történész, Czenthe Miklós előadását hallgattuk meg, amely a magyar migrációval kapcsolatos kérdéseket világította meg "Áldjon vagy verjen sors keze...”, illetve "(Elvándorló magyarok, fogyatkozó kisebbség" cím alatt. Az elevenünkbe vágó előadást élénk beszélgetés követte, amely az egész konferencia minden alkalmára jellemző volt. A miskolci lelkész-esperes-házaspár, Sárkány Tibor és felesége, Sárkányné Horváth Erzsébet voltak azok, akik a továbbiakban, reggeli és esti áhítataikkal, valamint előadásaikkal meghatározták a találkozó légkörét. Hallhattunk arról, hogy mit mond a Szentírás a jövevénységről, sőt egy másik vándorlásról is: "Egyházból ki - szektába be". A jelenlevő több mint tíz gyerek számára is színes programot szerveztek. Szombat este Gémes István lelkipásztor a "Tübingeni peregrinusokat" mutatta be egy nagyon színes, eleven beszámolóban. Nagyon jó volt Ludwigsburgban, Isten áldja a szervezőket, előadókat, résztvevőket a szeretetteljes, meleghangulatú, építő konferenciáért. Lőrincz János (T übingen/Marosvásárhely)
