Útitárs, 1992 (36. évfolyam, 1-6. szám)
1992 / 4. szám
UT/TRR5 Í3L------------> istentisztelet után még kétszer magyaráztatta el magának ezt az evangéliumot, majd - a magyarázó pap ámulatára - kitörő örömmel kiáltotta: »Ezt akarom, ezt keresem, s szívemből szeretném ezt tenni is!« Nemcsak, hogy mindenét elosztotta a szegényeknek, de amikor gazdag apja pörbe ment vele, a püspök előtt pőrére vetkőzött, hogy még az apjától kapott ruhát is visszaadja. Utolsó kívánsága az volt, hogy halálakor ruhátlanul fektessék a földbe. Valósággal eljegyezte magát a teljes szegénységgel, s így lett- a szentírási igével való találkozás után - a középkor legnagyobb lelki ébresztője. 3. Arról pedig már sokat hallottunk, hogy milyen nagy szerepet töltött be Luther életében a Római levélnek ez a mondata: »Mert nem szégyellem az evangéliumot, hiszen Isten ereje az, minden hívő üdvösségére, elsőként zsidónak, de görögnek is, mert Isten a maga igazságát nyilatkoztatja ki benne hitből hitbe, ahogyan meg van írva: az igaz ember pedig hitből él« (Róm 1,17-18). A lelkiismeretes, törekvő, nyájas ágostonrendi szerzetes önkínzó, önmarcangoló, lelkiismereti konfliktusokkal teli életébe villámcsapásként hatolt be ez a mondat: az igaz ember hitből él! Kutatók megegyeznek abban, hogy ez jelentette nála az áttörést. Nemcsak az Isten haragja miatti kínlódásból a felszabadulást jelentő evangéliumhoz. De ennek az Isten irgalmas, kegyelmes igazságára alapuló hitnek köszönhetjük végső soron a reformációt is. Elemi erővel tört ki a meggyötört emberből a felismerés: erős vár a mi Istenünk! S ezt is a Szentírás egyik igéjével való személyes találkozás váltotta ki. 4. Talán kevesen gondolnak arra, hogy a Szentírással ilyen egzisztenciálisan találkozók között fölmerülhet a nagy orosz költő, Tolsztoj Leó neve is! Aki azonban figyelmesen olvassa a Háború és béke, Egy tébolyult feljegyzései, Karenyina Anna vagy a Gyónás című könyveit, annak feltűnhet e tekintetben egy s más. Ez a léha orosz arisztokraták életét folytató földesúr Poljana Jasna-i birtokán ateistaként kezdte, aztán megtért ortodox egyházához. Äm, amikor azon belül volt, észrevette, hogy az mennyire lábbal tiporja mindazt, amit Jézus Krisztus akart. Bár minden istentiszteleten többször megcsókoltatja vele a Biblia fedelét, de tudomást nem akar szerezni az egyház annak tartalmáról. Tolsztoj vad Visszavágás? Sose jártam Észtországban. Együttéreztem azonban az észtekkel évtizedekig tartó leigázottságukban és szétszórtságukban, Könyvekből tudom, hogy országukat milyen tervszerűen igyekeztek eloroszosítani, akár a románok Erdélyt, a szerbek a Bácskát, az osztrákok Lajtabánságot, a szlovákok a Felvidéket, az oroszok Kárpátalját. Talán ezért is értettem meg őket, hiszen sorstársak voltunk. Örültem a felszabadulásuknak. Boldog vagyok, hogy az ő szenvedésük, amit mások szereztek nekik, ezzel véget ért. Ám örömömbe most üröm vegyült. Népszavazással utasították el az észtek azt a javaslatot, hogy legalább azok az ott élő oroszok kapjanak választójogot, akik június 5-e előtt megkérvényezték az észt állampolgárságot. Pedig a lakosság 1/3-a orosz! Ki az, aki azt hiszi, hogy egy ország 1/3-át választójog nélkül lehet hagyni - büntetlenül?! Miért ez a szemet-szemért gondolkozás és cselekvés? Ki felel érte, ha »felebarátjának nem bocsát meg a szolgatárs«? Égy ilyen referendum nem épülhet bosszúra. Még evangélikus észteknél sem! *------X------X------X------X------X hévvel vetette rá magát az evangéliumokra. Különösen is Jézus Hegyi Beszédére (Mt 5-7). Előtte soha senki nem szentelt annyi figyelmet a keresztyénség Magna Charta-jának (Alapokmányának), ahogy azt Tolsztoj tette. Elrendelte, hogy birtokát is eszerint kormányozzák és mindenki eszerint éljen. Sőt Tolsztoj még tovább ment. A Hegyi Beszéd olvasása közben megragadta őt egy olyan mondat, amelynek az őskeresztyén idők óta nem volt nagy becsülete, s amely így hangzik: »En pedig azt mondom nektek, hogy ne álljatok ellen a gonosznak . . .« (Mt 5,39). Szerinte ez a keresztyénség lényege! Ennek szellemében tette kérdésessé a cári igazságszolgáltatást, a katonai hatalom keresztyéniességét és a szegény dolgozó parasztok állapotának minden keresztyénséget meghazudtoló voltát. Hogy politikai és egyházi hatalmasok meghurcolták, a később uralomra jutók tévesen hivatkoztak rá, hogy ateizmussal vádolták meg - az semmit nem von le a Bibliával való találkozása értékéből. 5. Magasrangú finn tisztviselő lányaként látta meg Wrede Mathilde 1864- ben a napvilágot. Már gyerekkorában szinte naponként találkozott az apja birtokán dolgozó rabokkal. 17 évesen pedig Ján 3,16-ról olyan hatásos prédikációt hallott egy parasztprédikátortól, hogy attól kezdve Isten gyermekének vallotta magát. Ám éppen ez a kettő nehezen fért meg egymás mellett: az ő istengyermeksége és a börtönlakók sok szenvedése. Emiatt sokat küszködött, s nem csoda, ha egyszer rémeset álmodott: egy kezénlábán megbilincselt férfi lépett az ágya elé és kétségbeesett mozdulatokkal könyörgött neki segítségért. Mathilde sírva riadt föl és Istent kérte, hogy adjon neki útmutatást. Még az éjjel elővette Bibliáját és a tekintete erre a mondatra esett: »Emberfia! minden szavamat, amit neked mondok, fogadd szívedbe és hallgasd figyelmesen. Menj oda néped foglyaihoz és szólj hozzájuk és mondd nekik: így szól az én Uram, azúr . . .« (Ez 3,10-11). Mathilde rögtön tudta, hogy mi az ő életfeladata, amiben csak megerősödött amikor egy, a ház előtt dolgozó rab arcában ráismert az ő éjszakai álmának könyörgőjére. Apja magas állása megnyitotta neki a börtönöket. Leült a rabokhoz, meghallgatta őket, együtt evett velük, a rabokéhoz hasonló ruhában járt. Nem volt hajlandó többet költeni magára , min t ami egy rab napim unka bére volt. Sokszor napokig kitartott egy megátalkodott és makacs rab mellett. Amikor szidták, nem törődött vele, amikor gúnyolódtak fölötte, a rabok szerencsétlen családjaival törődött. Boldogan utazott az ország legtávolabbi pontjára is, ha valahol egy családnak a szabadulás örömhírét hozhatta. Nem csoda, ha a foglyok angyalának nevezték védencei. De nem ragadt le a börtönöknél. Amikor apjától kis birtokot örökölt, ott azonnal amolyan »rehabilitációs központot« rendezett be, hogy hajléktalan szabadultjai a normális életbe visszataláljanak. A közben kitört világháború nem zavarta meg: rendíthetetlen szorgalommal járta a fogolytáborokat. Orosz menekültek, örmény gyerekek áldották segítőjük nevét, a Ladoga-tóparti görögkatolikus szerzetesek ügyéért még a Népszövetségnél is közbenjárt. 1928 december 24-én, karácsony este fejeződött be az az áldott élet, amelynek indítást és értelmet a bibliai igével való találkozás adott: ». . . menj oda néped foglyaihoz . . .«