Útitárs, 1991 (35. évfolyam, 1-6. szám)
1991 / 2. szám
3 ÚT/TRR5 A szabadító ismét itt van Az Úrnak 1560. esztendejében, tehát pontosan 430* esztendővel ezelőtt, Kassa város börtönében egy szomorúarcú fogoly raboskodott. Sem nem rabolt, sem nem ölt meg senkit, még csak nem is csapott be senkit, csupán egy tiltott mesterséget gyakorolt. Könyveket nyomtatott, méghozzá olyan kéziratokat, amelyeket előzőleg senkinek sem mutatott be. Főbenjáró bűn volt ez a 430 év előtti Magyarország sok részében. A rab, akit Huszár Gál-nak hívtak, nem tudta, milyen büntetés vár rá, de azt tudta, hogy az 1525. évi 4. törvénycikk az általa kinyomtatott iratok terjesztőit elégettetéssel bünteti. Egyszer azonban váratlanul megnyílt a börtön ajtaja. A fogoly megrezzent, arra gondolt, hogy talán eljött a végórája. De nem egy egyenruhás, alabárdos porkoláb lépte át a cella küszöbét, hanem egy ismeretlen fiatalember, aki alig látott még 25 tavaszt. »Jer velem - így szólt az idős nyomdászprédikátorhoz - és ne félj. Nálam vannak a börtön kulcsai és ismerem a titkos kijáratokat!« - Az elgyötört arcú rab feltekintett rá és megkérdezte tőle: »És te kicsoda vagy?« - »Bornemissza Péter diák a nevem - felelt a kérdezett - de siessünk, mert késő lesz!« - Amikor Huszár Gál ezt a nevet meghallotta, megnyugodott. Tudta, hogy ez a tehetséges fiatalember, alig másfél évvel ezelőtt, maga is üldöztetést szenvedett a hitéért, még hozzá Bécs városában, így nem lehet áruló. Amit mond, az igaz lesz. Eltűnt orcájáról az aggodalom és nyugodtan követte látogatóját. Sok szűk folyósón kellett keresztülhaladniok, néha szinte elvesztették egymást a sötétben, de figyelt szabaditója lépéseinek a hangjára és így nem szakadt el tőle. Kis idő múlva már a 103. zsoltár szavait mondogatta magában: »Áldjad én lelkem az Urat és egész bensőm az Ő szent nevét« - »Szíve megtelt hálával, mert kiszabadult börtönéből, mert bejött valaki oda, akinek a kezében voltak tömlöcének kulcsai. Ami 430 évvel ezelőtt Huszár Gál nyomdász-reformátorral történt, az sokkal régebben, több mint 15 és fél évszázaddal korábban az egész emberiséggel is megtörtént. Valaki eljött a földre, Aki ismerte az ember igazi nyomorúságának az útvesztőit, leszállt oda, ahol csak bűn, tisztátalanság és szenvedés volt és megnyitott olyan ajtókat, amelyek vagy nem nyíltak meg addig sohasem, vagy, ha megnyíltak, az ember ítéletére tárultak csak fel. Ez a Valaki útat nyitott a szabadság felé. Megtehette, mert Nála voltak a pokolnak és a halálnak a kulcsai. A különbség a két szabadítás közt az volt, hogy Huszár Gál elhitte azt, amit szabadítója, Bornemissza Péter mondott és bizalommal követte őt. így jutott ki, a szabadságba. Az emberiség azonban csak kis részében adott hitelt annak, amit a sziklasírból kiszállt Megváltó mondott, feltételeket szabott, bizonyítékokat várt és nem követte Őt, nem figyelt lépéseire és ezért ott maradt nyomorúsága helyén és sohasem jutott az igazi szabadságba. Csak kevesen hittek szavának, követték Őt, de ezek azután így tudtak bizonyságot tenni: »Halál, hol a te diadalod! Halál, hol a te fullánkod!« (lKor 15,55), vagy így: »Áldott a mi Űrünk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által, élő reménységre!« (lPét 1,3). Ezek voltak azok, akik szembe tudtak nézni üldözőikkel, akik nem féltek A paksi temető bejárata a nyíltan vagy alattomosan támadó ellenségtől, akiknek békesség volt szívében amikor mindenkiben háborgott a lélek, mert tudták, hogy Akit ők követnek és szolgálnak, Akiben hisznek, az erősebb minden ellenségüknél; az sokkal nagyob borzalmakat végigélt, a nyomorúságnak sokkal keservesebb útait végigjárta; és mégis győztesen került ki a harcból a megpróbáltatások közül, az Őt börtön ként bezáró sziklasírból. Hát hogyne bízhatnának benne, hogyne járhatnának nyomában! Ha ezt teszik, ők is szabadságba jutnak, ahova Szabadidőjük már eljutott! De az emberiség többsége nem így gondolkozott. Noha a bűn és halál nyomorúsága vette őket körül, noha a Szabadító nem kért tőlük semmit, csupán adni akart nekik értékeket: reménységet, szabadságot, új életet, nem hallgattak szavára. Nem volt számukra elegendő annak a híre, hogy Ő megjárta a szenvedés kálváriáját. Nekik az ő életükben látható, megtapasztalható bizonyítékokra volt szükségük, hogy »igen«-t mondjanak »Kövess engem!« szavára, de mert a Szabadító ilyesmit nem volt hajlandó bemutatni, ott maradtak inkább a börtönben. Pedig Ő nem csak egyike volt azoknak, akik áttörték a földi életet körülvevő korlátokat, hanem az egyetlen, az első volt, Aki ezt meg tudta tenni! Kérték: mutassa meg azokat a kulcsokat, eszközöket, amelyek a szabadságba vezető út fontos kellékei. Ezeket megmutatta: az Igét és a szentségeket, de - mert azok nem olyanoknak bizonyultak, amilyeneknek a bebörtönzöttek elképzelték - nem fogadták el azokat. Inkább a tömlöcben maradtak és megpróbáltak a börtönélet követelményei szerint élni, életüket a fogdában úgy berendezni, hogy az elviselhető legyen. Azonban, ahogy a börtöncella mindig fogolytanya marad, bármenynyire is igyekszünk azt lakályossá tenni, ha ilyesmire egyáltalában van lehetőségünk. Eképpen az emberiség jövendője Krisztus nélkül mindig siralom völgye marad. Talán éltek néha emberek, akik azt remélték, hogy majd más módon jut--------->
