Útitárs, 1990 (34. évfolyam, 1-6. szám)
1990 / 1. szám
UT/TfífíS^ (Folyt, az 1. lapról) Viszont kettős tapasztalat óvatos válaszadásra int. Köztudomású, hogy a legjobb gyógymód és az egyébként leghatásosabb gyógyszer se segít, ha a beteg maga nem akarja a saját gyógyulását. A betegség is - miután nehezen hozzászoktunk - kifejleszthet viselkedési normákat, amelyek éppen abban lelik értelmüket és abban gyökereznek, hogy betegek vagyunk. S ugye hogy tudunk betegekről, akik a kímélés abszolút igényével lépnek fel környezetükkel szemben. És tudunk másokról, akik megszokták annyira beteg voltukat, hogy esetleg félnének az egészséges élettől, ha az egyszerre megadatnék nekik. Ne pszichologizáljuk el túlságosan ezt a találkozást, de nekem föltűnik, hogy Jézus tulajdonképpeni kérdése végig válasz nélkül marad. A hosszú történet folyamán soha el nem hangzik az »én akarom«, mert a válaszként szánt mondat nem hogy nem illik a kérdéshez, hanem még csak bonyolítja az ügyet. A beteg, aki 38 éve jár ide, ill. akit nyilván 38 év óta mások hoztak a vízpartra, (hiszen bénáról lehet szó), egyszerre afelől panaszkodik, hogy neki nincs embere. Őt kérdezi Jézus, de ő másokat hibáztat a segítés hiánya miatt. Az ő erejét és kezdeményezését akarja aktiválni, ő pedig mások, az érdekében való aktivitását hiányolja szemrehányólag. És ez bizony igen komoly magatartás-zavarra utal. De hát ha az ő szemében a szálkát megleljük, a magunkéban a gerendát feledjük? Hát nem tipikus modernkori betegségünk a magunk önkéntes és szíves helyettesítése? Hát nem azért ülhetnek nyakunkra diktátorok, mert mi lemondtunk saját kezdeményezési jogunkról, vagy mert valami aulikus heroizmussal emeltük őket magunk fölé s mire fölébredtünk, már késő volt. Vagy hány és hány ember nem mer az állapotáról világos és félreérthetetlen diagnózist készíttetni és azzal szembenézni, hanem ezt vagy azt tolja maga előtt, helyettesítést várva tőle. És hány vakon hívő nyeli inkább marokszámra a gyógyszert, abban a reményben, hogy az majd helyette végzi el a gyógyulás folyamatát. Abban a kereszténységben, amelyben én élek és dolgozom, olyan könnyen véljük a világ minden gondját-baját olyanképpen elintézni, hogy a pénzünkkel helyettesíttetjük magunkat. Bethesdai betegünket szegény sorstársunkként kell sajnálnunk magunkkal együtt, mert tükröt tart elénk: ilyenek vagyunk mi. Pedig még boldoggá sem lehet tenni senkit akarata ellenére, még kevésbé meggyógyítani. Éppen Jézus követésében derül ki igazán, hogy kicserélhetetlenek, összetéveszthetetlenek vagyunk. »Neveden hívtalak, enyém vagy« - mondja a prófétai üzenet. Eltömegesedésre mindig kész világunkban tulajdonképpen ez a kereszténység hihetetlen többlete, ami bizalmat és biztonságérzetet vált ki belőlünk. De ez egyúttal az elkötelező ereje is: nem küldhetek helyettest, ha engem kérdez az Úr. Ezzel azonban még távolról sincs vége a szomorú történetnek. Betegünk nem csak elhárítja magától a neki felkínált aktív részvétel lehetőségét, de szinte még el is árulja a leselkedő ellenfeleknek a gyógyítóját. Először azzal, hogy szombatnapi törvényszegését Jézus nyakába varrja (10.), aztán meg azzal, hogy felfedi gyógyítója kilétét (15.v.). Pedig Jézus jót tett vele. Meggyógyította évtizedes betegségéből, mégpedig úgy, hogy nem is vette igénybe a természetfölöttinek tartott víz erejét. Az Úr egy szava elég ahhoz, hogy a beteg felkeljen, járjon és elszállítsa priccsét, amelyen olyan régóta feküdt. Nincs szüksége gyógyvizekre, szánalomból őt a vízbe cipelőkre, semmiféle közvetítőre, médiumra. Az igaz, hogy ezzel elkezdődik az exbeteg kálváriája is. Neki sem hagynak nyugtot azok, akik tulajdonképpen a gyógyítón akarnak ütni egyet. Először a priccscipelést akarják megtiltani, aztán kipréselik belőle a jóltevője kilétét, harmadszor nyilván úgy megfélemlítik, hogy rohan hozzájuk, hogy annak a nevét is elárulja. A legszomorúbb persze az, hogy ő maga nem tud a döntésig eljutni. Nem akar megváltozni. Megelégszik a járni tudással. Pedig Jézus nem csak ezt várja el tőle. Tudjuk hogy az evangéliumok tele vannak felszólító, sőt parancsoló mondatokkal: vigyázzatok, legyetek éberek, törjétek magatokat, kérjetek, zörgessetek, keressetek, járjatok! Micsoda félreértése volt az a reformátori »egyedül kegyelemből« tanításnak, amikor azt a kegyelmet csak mint valami tőlünk teljesen független valóságot hirdettük. Mert bár a szántóföld nem kényszerítheti ki az esőt, de ha egyszer elered az, nem bújhat el előle. Alá kell állnia, hogy az eső megöntözze és megtermékenyítse. S mivel erre nem hajlandó a bethesdai beteg, azért tartom én olyan szomorúnak ezt a történetet. Jézus találkozik még vele a templomban és inti, hogy ne vétkezzen újra. De a nagy, igazi találkozás elmarad. A jó alkalmat, az Isten-adta időpontot elszalasztottá a beteg, akárcsak a 10 meggyógyított bélpoklos, akik közül csak egyetlenegy tér vissza, hogy megköszönje a gyógyulást az Úrnak. Ebből a történetből hiányzik még a legcsekélyebb utalás is a köszönetre. A mi sorstársunk nem köszön meg semmit. Mit is köszönne? Azt, amit ő maga nem is akart, ami elől kitért? Amelyben megtagadta a saját közreműködését? 2 Az Útitárs olvasói szeretettel köszöntik dr. Yajta Vilmos professzor urat abból az alkalomból, hogy a Magyarországi Evangélikus Teológiai Akadémia díszdoktorrá avatta. Svájci hírek »Taglétszámunk az 1988. október 1-től 1989. szeptember 30-ig terjedő számadási évben lassan de tovább emelkedett: 533-ról 540-re. - Választmányunk ez évben kétszer tartott ülést: január 30-án Zürichben és június 10-én St. Gallenban. Itt a helyi gyülekezet tagjaival közös istentisztelet és vacsora egészítette ki az együttlétet. Szervezeti kérdések, anyagi gondjaink mellett a magyar kisebbségek és a romániai magyar menekültek nehéz helyzete foglalkoztatott legtöbbet. Gyülekezeteink, egyes tagjaink nagy áldozatot hoznak diakóniai munkánk, főként erdélyi testvéreink megsegítése érdekében. A HEKS-től (a Svájci Evangéliumi Egyházak segélyszerve) kilenc éven át kapott támogatás 1989 végével megszűnik; az 1990-től bekövetkező évi 20 ezer frank kiesés nagy gondot okoz. Úgy tűnik azonban, hogy a kantonális egyházak hajlandók a hiány nagy részét pótolni, amiért őszinte hálánkat fejezzük ki svájci hittestvéreinknek. De tagjaink nagyobb anyagi támogatására is szükség van, hogy munkánkat fennakadás nélkül folytathassuk. Foglalkoztunk az újabb hírek szerint 1991-ben Debrecenben sorrakerülő »magyar református világtalálkozón« való részvételünk kérdésével is. Egyetértőén úgy döntöttünk, hogy részvételünk csak akkor lehetséges, ha a magyarországi Református Egyház visszanyeri zsinatpresbiteri önkormányzatát, szakít az ateista államot kiszolgáló politikájával és vezetésében, teológiájában s erkölcsében határozottan a megújulás útjára lép. Ettől függetlenül erkölcsileg és anyagilag támogatni kívánjuk az olyan fontos egyházi intézményeket, mint a fasori ev. és a budapesti, pápai, sárospataki ref. gimnáziumok. dr. Szöllősy Pál Mert sokan nem akarjuk ezt, mert kerülgetjük a forró kását, hirdettetjük magunknak az ingyenvaló kegyelem »olcsó« evangéliumát. Pedig az evangéliumnak ára volt: Isten Jézust áldozta föl érte. S az evangéliumnak ma is ára van: akarni kell a kegyelmet. Dönteni kell mellette! Hálával és köszönettel. Elhangzott 1989. okt. 1-jén Budapesten, a Deák téri templomban)
