Útitárs, 1990 (34. évfolyam, 1-6. szám)

1990 / 1. szám

MAGYAR EVANGÉLIUMI LAP xxxiv. évfolyam 1990.1. szám Gémes István Akarsz-e meggyógyulni? Hogy 34 év után először újra itt állhatok és zavartalanul hirdethetem az Igét, azt Isten különös csodájának tekintem és Neki vagyok hálás érte. Ugyanakkor szeretnék köszönetét mondani mindazoknak, akik le­hetővé tették számomra ezt a kitüntető mai szolgálatot. Mondanom sem kell, hogy szívdobogással állok itt, amelynek főleg a meghatódottság és az öröm az oka. Amennyire az öröm, a meghatódottság és a hála küszködik bennem e percben, annyira nem örömteljes és vidám az a bib­liai történet, amelyet az Egyház a mai napra az igehirdetés alapjául kijelölt. Való­színűleg az Újszövetség, de mindenképpen János evangéliuma legszomorúbb történe­tével van dolgunk. A jeruzsálemi Juhkapu közelében levő tó partján nyomorultak egész serege várt türelmetlenül - vagy nagyon is türelmesen -, de mindenképpen reménykedve a gyó­gyulásra. Időnként megmozdult a víz tük­re, s a néphit nem vízalatti források idősza­kos működésére, hanem angyalok munká­jára gondolt itt. Amit pedig egyszer a nép­­lélek hitként, hiedelemként magába szí­vott, azt igen nehéz, ha egyáltalán lehetsé­ges, megváltoztatni vagy kiirtani. Eszembe jutnak a 16. század óta kényszerrel megke­resztelt brazíliai indiánok. Rájuk erőltet­hették Máriát, az ég királynőjét, mégis az évenként nagy pompával ünnepelt tengeri ünnepen Mária csak burka, lárvája Jeman­­jának, az indiánok tenger-istennőjének. De ne kövessük ezt a vonalat, mert holt­vágány és inkább elkanyarodik a történet­től, mintsem hogy hozzásegítene a megér­téséhez. Egyik nap Jézus arra megy és kiválaszt magának a sok beteg közül egy bénát, aki a priccsén fekszik. Hogy miért éppen őt szó­Figyelem! Címváltozás! Az Útitárs szerkesztője, szerkesztősége és kiadóhivatala új címe: Berliner Str. 8 D-7120 Bietigheim Telefon: 07142/62-996 lítja meg és nem mást, ennél a kérdésnél sem szabad túl sokáig időznünk, mert a történet megértéséhez ez semmivel nem járul hozzá. Persze fontos mégis itt az, hogy Jézus »látja«, »meglátja« ezt az embert, s ha jól értem az evangélistát, akkor ezzel Jézusnak mindenkit, még a beteget is megelőző kezdeményezését hangsúlyozza. És azt, hogy ettől kezdve kettejük ügye az, ami lejátszódik és a középpontba kerül, a betegé és Jézusé. Jézus megkérdezi az embert, hogy akar-e meggyógyulni, de csak közvetett, nem egyenes választ kap a betegtől: Uram, nincs emberem, aki be vinne a felkavart vízbe. S bár a szakaszunk végén Jézus az Atyja és a saját »munkálkodásáról szól, mégsem sza­bad itt valami munkáshiányról beszélni, amit a beteg így burkoltan maga tenne szóvá. Ez az egyébként nagyon szomorú és elgondolkodtató kijelentése, hogy »nincs emberem«, egészen biztosan ennek a törté­netnek egyik érdekes mondata, de nem a szíve közepe. Kár lenne tehát ennek a kijelentésének alapján a szeretetszolgálat egyébként tényleges szükségességéről érte­kezni. Ez is burok, ezt is le kell hántanunk, ha mégolyán kedvenc és megszokott té­mánk is ez. Végül a történetünk szinte elmerülni lát­szik egy hirtelen támadt szombatnapi vita hevében. Mivel Jézus a beteget fölállásra, járásra és a priccse eltávolítására szólítja föl, a szombatnapi munkaszünet elleni vét­ségbe esettnek ítélik meg az ellenfelek a meggyógyítottál és végtelen vitát kezdenek vele szőrszálhasogató érvekkel a szombat­nap szentségéről. Nem kell ugye hangsú­lyoznom, hogy ebben a történetben rejlő történetünkhöz és annak megértéséhez nincs szükség erre a szombatnapi polémiá­ra. Hántsuk le és egyelőre ne térjünk ki rá. Mi marad meg azonban számunkra, hogyha az eddig elmondottakat komolyan vennénk? Azt hiszem, ez minden becsüle­tes bibliaolvasó keresztény őszinte kérdé­se. De talán így kellene inkább kérdez­nünk, hogy ki marad meg a történetből? Megmarad Jézus és egy beteg ember, amint egymással találkoznak. Ami egyéb­ként nem ritkaság, ha az evangéliumokat olvassuk. Jézus nem csak a pénzváltó asz­taltól merte Lévit elhívni úgy, hogy az nem tudott a találkozás elől kitérni. Nem csak Saulust állította a vele való találkozás ténye elé Damaszkusz kapui előtt. Nem csak egy magas rangú római tisztviselőből formálta meg csaknem egy évezred legnagyobb teo­lógusát és keresztény gondolkodóját, ha­nem azokat a kortársaikat is, akiket megszólított az Úr s akik valamiképpen válaszoltak erre. Ők nagyon jól tudják saját tapasztalatból is, hogy mit jelentett számukra Jézus hívása, szólongatása és vé­gül a színe elé való állás emberfeletti öröme és boldogsága. Legyen áldott ez az Úr, hogy feltámadottként is még mindig lehet­séges a vele való találkozás. Egészen bizo­nyosan mind ama napig, amikor újra eljön, hogy a végső találkozás kikerülhetetlensé­­géről végleg meggyőzzön bennünket. Nos, ők ketten találkoznak s ahogy már említettük, Jézus jóvoltából. Ő látta meg, Ő tekintett rá, Ő vette észre. Ő szerzett a másikról tudomást. Eszembe jut az egyéb­ként nem ismert Nátánáel nevű tanítvány megdöbbent csodálkozása (Jn 1,4a), ami­kor Jézus azzal lepi meg, hogy mielőtt még egyáltalán Jézusra gondolt volna, Ő már látta őt. Senki, aki igazán Jézussal találkozott, nem tud szabadulni ettől a Jézusi megelőző és lenyűgöző elsőbbségtől. Pálra emlékez­tetek, aki szívesen használta azt a kifeje­zést, hogy »anyám méhétől fogva hívott el« az Úr (Gal 1,15). Vagy sokunk élményére utalhatnék, akik a hívás ellenére is még mindig nem tudták úgy igazán kimondani az igent, pedig tudvalevő lett számukra, hogy igenjük úgyis csak válasz az Úr megkeresésére. Mielőtt láttál, én láttalak, mielőtt hívtál, én már rég hívtalak. Mégis meglepetéssel indul kettejük talál­kozása, mert Jézus a beteg mellének szege­zi a kérdést: akarsz-e meggyógyulni? Mi­csoda felesleges kérdés, csóváljuk a fejün­ket és azt hisszük, igazunk van. Pedig nem, mert ez a kérdés igen hangsúlyos és szíven találja a beteget. Jézus világosan megkér­dezi őt, hogy a gyógyulását ő maga is akarja-e? Miért, hát lehet erre nemleges választ várni egy 38 év óta szenvedőtől? Ki tudja? (folyt, a 2. lapon)

Next

/
Thumbnails
Contents