Útitárs, 1988 (32. évfolyam, 5-6. szám)
1988 / 6. szám
ÚT/TfífíS Az írás jogán . . . író és olvasó vagyok, egy személyben. Egyikre sem vagyok túl büszke e modern időkben, a fogyasztó társadalom szellemének befolyása alatt. Hiszen mindkettőhöz idő, türelem, igazi éhség szükséges - igazi hiánycikkei világunknak. Valahogy az írással mégis másként áll a helyzet. Ezt ugyanis belső kényszer hatására teszem. Akkor is, ha prédikációt készítek vagy levelet irok. Az írás számomra mindkét esetben konfrontáció is. Szembesülök önmagámmal, saját érzelmeimmel, gondolataimmal, melyeket papírra vetek. Alkalmam nyílik fel - vagy lemérni önmagam bátorságát, erejét, kitartását, próbára tenni a magam és az olvasó(k) türelmét. Kipróbálom, mennyire hidalható át papíron egy földrajzi, korbeli, lelki vagy szellemi távolság. Az írás egyben önmegtapasztalást is jelent. Nem véletlen, hogy annyi ember ír ezen a földön. Nem csak levelet, de újságot, könyvet, prózát, verset, színművet és forgatókönyvet. Mindezek közlés, üzenet, életjelszámba mennek. De arra is szolgálnak, hogy az ember kiadja magából mindazt, amitől terhes az agya és a szíve. Leírni annyit is jelent, mint megkönnyebbülni. Ha leírtam, megszabadulok egy megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan és mégis valódi, létező tehertől. Úgy van ez, mint a kimondott szóval. Az is megkönnyíthet, feloldozhat. Ilyen értelemben nem csak a lelkész oldozhat fel valakit a felismert, beismert és kimondott lelki terhei (bűnei?) alól. Minden ember megteheti ugyanezt embertársaival, ha ki tudja szívből mondani: én nem emelek kezet rád és nem ítélkezem feletted. Amit elkövettél, kimondottál, annak szörnyű súlya van. Azt nem lehet meg nem történtté tenni vagy az emlékezetből kitörölni. De mindez már a múlté, a tegnap terhe, súlya, melyet levetettél, kivetettél önmagadból. Ha kettőnk között áll, dobjuk el az útból. Ne álljon többet közöttünk akadályként. Ma egy új napot élünk és nem mindegy, hogyan megyünk tovább a holnapba. Ilyen értelemben lehetne a feloldozás nem csak az egyház alkalmazottainak vagy a lélekgyógyászoknak dolga és feladata, hanem minden ember alkalma és lehetősége is, egymás tehermentesítésére. Házastársak, családtagok, barátok és munkatársak tehetnék ezáltal jobbá, szabadabbá életüket. Milyen nagy az a súly, amely valakire ránehezedik, ha csak arra gondol: a másik »neheztel« rám. Már e szóban is benne van, itt közölt képe alig engedi sejttetni ennek az asszonynak a rendkívüli nagyságát. A női ferencesrend szürke ruhája és az özvegyi fejkendő nem igen illik a fiatal, nemes arcvonásokhoz, még kevésbé a koronákhoz, amelyek szüzességét, anyaságát és özvegységét szimbolizálják. Talán az öreg koldus érti meg legjobban a titkát, akinek csészéjébe Erzsébet éppen pénzt tesz. 24 éven belül lányként, feleségként, anyaként, özvegyként gyors egymásutánban tapasztalhatta meg, hogy mit jelent »áldozatot hozni«. Sorsát nem maga választotta: 4 évesen magyar királyi szülei a türingiai őrgróffal jegyezték el és elkerült hazájából. 14 évesen volt menyasszony s amikor 20 évesen Árpádházi Szt. Erzsébet az un. Rotschild-Imakönyvből (1500 körül) hogy nehéz. Súly teher. Bűn, mert meg kell görbülni alatta. Legörbül a száj, lehanyatlik a kéz, görbén néznek a szemek, megmerevedik az élet, görcsössé válik a szó a feloldatlan »bűn« igája alatt. A felmentésnek van azonban egy önirányú jellege is. Ha önmagamat terhelem meg súlyos gondolatokkal, szemrehányásokkal, ha elmarasztalom önmagamat, életem, emberi mivoltom önmagában álló értékét másokéval összehasolítva és lebecsülve. Ha bússá, komorrá, terhessé teszem testi, lelki életemet. Ha nem tudok magamnak megbocsátani, ha többet várok el magamtól, többre kényszerítem magam, mint amennyire képes vagyok, amennyire emberségemből, erőmből telik. Ilyenkor a világtól kapott sérelmek, a meg nem értés kétszeresen fájnak. Hogyan szabadulhatnék meg az elkövetett hibáim miatt tett örökös szemrehányászeretett férje haláláról értesült, éppen harmadik gyermekét várta. Volt még egyáltalán lehetőség élete saját kezű irányítására? Mit adhatott volna még az, akitől annyit elvettek már? Erzsébet életének azonban nem a »boldogság«, hanem a szeretet a nyitja. Teljes szeretetével szerette Lajost, a férjét. Mégsem olvadt föl teljesen a házasságban. Közben fáradhatatlanul dolgozott az isteni Szeretet, a szegények és betegek szolgálatában. Ezért nem roppant össze a halálhírre sem, ellenkezőleg: még érettebb lett az önzetlen szolgáló szeretetben. Erzsébet nemcsak a fölöslegéből akart adni, hanem mindenét. Főképpen önmagát állította a szegények rendelkezésére. Sem szenny, sem szegénység, sem elutasítás, sem gúny nem tudta visszatartani. Nem csoda, ha Wartburg várát már maga is koldusszegényen hagyta el. Mindig is szeretett volna koldusruhát ölteni, amelyben képünk is ábrázolja, a főkötővel és a bűnbánat övével. Mindenét szétosztotta önzetlenül, anélkül, hogy valaha is köszönetre vagy tapsra várt volna. Megalázkodott és szolgálólány lett. Anyósa hiszen már régen megmondta neki: »Erzsébet, nem a koronás fők, hanem a cselédlányok közé kellene sorolni téged.« Erzsébet felebaráti szeretetére csak a Jézus Krisztushoz való kapcsolatából nyerhetünk választ. Tudott szórni, ajándékozni, mert megragadta és formálta őt az Űr. Minden akciója csak a kontemplációból érthető. saimtól, önmagámmal szembeni szigorom kegyetlen súlyától? Életünknek legnagyobb árnyéka az, hogy képtelenek vagyunk eléggé felfogni, érzékelni, mennyire szeret minket Isten, mennyire joga van minden embernek a földi léthez, ahhoz a helyhez, amit az életben elfoglal - függetlenül a teljesítményeitől, munkájának hasznától, értékétől. Egy csapásra megváltoznának hétköznapjaink, ha tudnánk, hogy szeretve vagyunk úgy, amilyenek vagyunk. Ha ezt belátnánk, egy csapásra megszűnnének alacsonyabbrendűségi érzéseink s az abból eredő magunkra és másokra nézve káros cselekedeteink. Elmúlna a félelmünk önmagunkkal és a világgal szemben. Az a félelem, amely bennünket állandóan a másokkal való összehasonlítás tragikus mezejére vezet. (folyt, a 8. lapon) s Arpádházi Szt. Erzsébet
