Útitárs, 1988 (32. évfolyam, 5-6. szám)
1988 / 5. szám
MAGYAR EVANGÉLIUMI LAP xxxii.évfolyam 1988.5. szám Isten dicsőségére élni Ez év augusztus 14-én volt tíz éve, hogy D. Ordass Lajos, a Bányai (később Déli) egyházkerület 1946-tól haláláig püspöke, elhunyt. Temetése 1978. augusztus 19-én volt a Farkasréti temetőben. Megemlékezésül közöljük egy igehirdetését, melyet 1957.április 7- én tartott Kecskeméten. Mikor kiment vala, mondá Jézus:- Most dicsőitteték meg az Embernek Fia! Isten is megdicsőitteték őbenne. Ha megdicsőitteték benne Isten, Isten is megdicsőiti Őt Ő magában. És ezennel megdicsőiti őt.- Fiaim! Egy kevés ideig még veletek vagyok. Kerestek majd engem. De - amiként a zsidóknak mondám: Ahová én megyek, ti nem jöhettek - most néktek is mondom.- Új parancsolatot adok néktek. Hogy egymást szeressétek. Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást!- Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok. (János 13,31-35) Jézus Krisztus Urunk mai tanításában egy olyan ige csendül föl előttünk, amelyet igen jól ismerünk és valószínűleg nagyon szeretünk is. Szava arról a szeretetről, mely a keresztyén ember ismertető-jele a világban, szép csengésével utat talál a szívünkhöz. Elgondolkoztam azon, hogy lelkipásztori szolgálatom során milyen sokszor szóltam ennek az alapján olyan fiatalokhoz, akik az esküvői oltár előtt álltak. Meg sem tudnám mondani, hányszor. Ez olyan természetes is volt. Ezek a mondatok olyan egyenes úton találnak bele a szerelmes szívbe és olyan nagyon ünnepélyessé tudják tenni az esküvői hangulatot, hogy a máskor talán közömbös lelkű ember is megérzi Isten közelségét és magasztaló szó kél Isten felé. Node! Maradjon a költészet! Úgy gondolom, ti nem azzal a várakozással jöttetek el a mai istentiszteletre, hogy itt álomvilágba ringasson el benneteket az elhangzó szó. Magam teljes bizonyossággal tudom, hogy Isten nem ezzel a föladattal küldött el hozzátok. Elmondom most nektek, hogy az igehirdetésre készülés közben milyen nehéz kérdés szorította össze a szívemet. Biztosan Isten akarta úgy, hogy Jézus Krisztus szavának olvasása közben fölszakadjon szívemből a kérdés: Miért nem ismeri meg mindenki a világon, hogy mi Jézus Krisztus tanítványai vagyunk? Hogyan lehetséges ez, hogy ebben az országban, ahol még a mi nemzedékünk ideje alatt is oly sokat beszéltünk »keresztyénmagyarság«-ról, ahol annyi szorgalommal tanítottuk hitünk igazságait, ahol igehirdetésünk köré gyűjtöttük szervezett gyülekezeteink tagjait és szórványokban élő hittestvéreinket, ahol az evangélizáció szolgálata útján új módokat is kerestünk ahhoz, hogy az emberek előtt megszólaltassuk az evangéliomot - mégis annyi fájdalmas istenkáromlás lett otthonossá? Nemcsak a lovát csapkodó útszéli kocsis ajkán, hanem még az úgynevezett »jó társaságiban is? Ez volt a gyötrő kérdésem. Talán abban találjuk meg a választ erre a kérdésre, hogy hát az a világ, amelyben mi élünk, nem éppen menyegzői hangulatú világ? Mert hát tudunk arról, hogy a történelemben voltak itt-ott olyan korok, amelyekben az embereket tömegesen ragadta meg az az idillikus álmodozás és valóban várták, hogy egyszer menyegzői életforma között élheti a világ az életét. A mi korunk azonban nem ilyen. Sietek hozzáfűzni, hogy az a kor sem volt ilyen, amelyben Jézus a történelem folyamán a földre jött. A világ, amelynek megváltására Isten elküldte Jézust az idők teljességében, nem álmodozó hangulatú világ volt. Bibliánk azt mondja, hogy Jézus a bűn és a gyűlölet által megkötözött világba jött. De nemcsak a Biblia tud erről. Bele lehet tekinteni a világi történelem könyveibe is. Ugyanerről tesznek bizonyságot. Hogy milyen föltételek között mondotta el Jézus szavait a tanítványi szeretetről és az Isten dicsőségére élő emberről, azt szeretném most közelről, mai bibliai tanításunkból megmutatni. És szeretném, ha figyelmesen ellenőriznétek, amit mondok. Igénk János evangéliomának 13-ik fejezetéből való. Ismerős fejezet. Elmondja nekünk, hogy Jézus, földi életének utolsó estéjén éppen a szeretet szolgálatának példáját írta a tanítványok elé. ő - az Úr - sorra megmosta tanítványainak lábát. Még Júdásét is. Azután az utolsó vacsorában volt együtt az övéivel. Itt adta tudomására Júdásnak, hogy világosan tudja, milyen útra lépett. Mai igénknek ezek a bevezető szavai: »Mikor kiment vala . . .« - éppen arra vonatkoznak, hogy Júdás most indult el följelenteni Mesterét. A tanítványok nem sokat sejtettek abból, ami Jézus lelkében most játszódott le. De ez mit sem változtat azon a tényen, hogy Jézus a szeretet új parancsáról akkor beszélt, amikor szemtőlszemben állt a halállal. Az erőszakos halállal. Az igazságtalan halállal. Amikor világosan tudta, mi vár reá. A lelkesedő tömegek ezrei régen hátat fordítottak már neki. A 12, akire három esztendő lelkigondozó-munkáját pazarolta, leolvadt 11-re és tudta ezeknek ingatag erőtlenségét is. Nem ellágyult, érzelmes álmodozás hangulatában beszélt tehát Jézus a szeretetről, vagy annak szépségéről, hanem szemtől-szemben a legrútabb halállal mondotta, hogy úgy kell szeretni, amiképpen ő szeret, és így kell dicsőíteni Istent. Ez az útja annak is, hogy Isten kiárassza dicsőségét az övéire. Aki tehát a szeretet új parancsolatát adta, az ebben a helyzetben volt. Nem költészet, hanem a rideg valóság körülményei között mondotta el akarata szavát. Akiknek adta ezt az életirányító azót, azokat sem áltatta egyetlen egy pillanatig sem azzal, hogy zavartalan, álmodozásra alkalmas világban vár rájuk az új parancsolat megvalósítása. * Tudunk arról, hogy miként készítette el tanítványait. Néhány mondata elfelejthetetlen. Ugy-e tudtok arról, hogy ezt mondotta nékik: »Elbocsátalak titeket, mint juhokat a farkasok közé.« Tudjátok, hogy fölkészítette őket arra, hogy az Ő nevéért üldözni fogják őket. Hogy nem lesz más a sorsuk, mint a Mesterüké. Jézusnak ezek a szavai egyértelműleg adták a tanítványok tudomására, hogy őket- a gyűlölködő világba küldi el. - Szeretni.- Úgy szeretni, ahogyan Ő szeretett. Azaz: készen lenni arra, hogy a szeretetükért még (folyt, a 2. lapon)
