Útitárs, 1985 (29. évfolyam, 5-6. szám)

1985 / 5. szám

5

Találkozásaim Bach J. Sebestyénnel Kórustagként

hallottam először tudatosan bachi muzsikát. Nem! Énekeltem Bachot! Legeslegelőször a János passió zárókórusát (Békéscsabán), majd a Jézus életemnek című motettát és a H-moll misét a Lutherániával (Budapesten). Még most is emlékezetemben vannak a próbák, hallom a karnagypálca kopogását, Zalánffy Aladár orgonajátékát. Akár lemezen, akár hangversenyen hallom ismételten ezeket a műveket, mindig megállapítom, hogy azok a mi előadásunkban sokkal szebbek voltak. Kutatók nemcsak azt állapítják meg, hogy ma a Bach-koncertek sokkal több látogatót vonzanak, mint az istentiszteletek, hanem azt is, hogy helyenként »numerus clausus«-t kell olyan kórusoknál bevezetni, amelyek igen intenzíven Bach-művek tolmácsolásával foglalkoznak. Bachot nem hallgatni, hanem énekelni, muzsikálni kell! Ezt a tapasztalatot viszem az első találkozásról magammal. Akkor is, ha egyegy hangversenyen megszólnak, ha - szinte öntudatlanul - dúdolom a koráit, zümmögöm a passió recitativóját vagy dobolom a szonáta ütemét. Bach azon kevesek közé tartozik, akik szinte részt engednek az interpretálóiknak művükből, sőt önmagukból. Talán ezt érzi meg nemcsak sok kórus-és zenekaritag, de azok az egyre nagyobb számban a varázsa alá kerülő fiatalok is, akik megszokták, hogy modern »fesztiváljaikon« ilyen vagy olyan formában, de tevőleges résztvevői legyenek az előadottnak.

Hogy az »5. evangélista«-e Bach vagy »Luther után az evang. egyház másodlegnagyobb igehirdetője«, vagy hogy »nem patak (= Bach), hanem óceán ő« - azaz hogy milyen címszó alatt soroljuk őt be a nagyok közé, ez mellékes szempont. De aki egyszer együtt énekelt Bachhal Bachot, annak a szívébe markol az a komplikációktól mentes hit, amely ezekből a művekből árad. Ez az ember az életének a legmélyebb pontjain ugyanúgy tudott az Úr »jászla mellett« állni, Jézusról, mint »élete öröméről« motettázni, Jánossal és Máriával a kereszt alatt sírni vagy az »Abrahám kebelébe« kerülés reménységében élni. Második felesége írta, hogy hogyan járt, amikor egyszer ebédet akart férjének a dolgozószobájába

vinni. Bach éppen a Máté passió » Ó Golgota« című áriáját írta és tudomást se szerzett a belépőről. Arca hamüszürke volt - írja Anna Magdaléna szemében nagy könnyek csillogtak és úgy szegezte a tekintetét egy magasban elképzelt pontra, mintha maga is a kereszt alatt állt volna. Ez a mester nemcsak hangjegyeket sorakoztatott egymás mellé, hogy utolérhetetlen harmóniába hangolja őket. Maga is részese volt a megénekelt eseményeknek, minden anyagi gondja, megélhetési zsákutcái, el nem ismertetése és megalázó kérvényezései ellenére, sőt akkor is, ha első feleségét és több mint felét a húsz gyermekének el kellett temetnie. Nem tudom, fontos-e az, hogy halálakor 80 kötetes könyvtára negyedrészben Luther-művekből állt? De az biztos, hogy a felvilágosodás híg vallásossága idején (gyakran írta át maga szövegírói tartalmilag sekélyes verseit!) ez az ember nemcsak mindent »soli deo gloria« írt, hanem vallást tett mély, reformátori forrásokból táplálkozó biblikus hitéről. S tette ezt olyan hihetetlen szépséggel, hogy egy későbbi legenda ezt meg is kellett indokolja. E szerint Ádám és Éva bűnbeesése miatti haragjában a mennyei kórus egyik angyala darabokra tépte volna a mennyei kottafüzetet. Ennek egyik, földre hullt darabját találta volna meg Bach János Sebestyén.

Tudtam én is akkor mindezt róla? Nem hiszem. De egy-egy tétel eléneklése után gyakran kellett védekeznem az elérzékenyülés ellen. Bach megtisztelt és részt vehettem teremtő-hitvalló munkájában! Ez volt számomra a találkozás legfontosabb tapasztalata.

Brazíliában

volt a második nagy találkozásom Bach mesterrel, az ötvenes évek végén. Azért írom le az időt, mert Sao Paulo, a dél-amerikai iparközpont akkor már a modern civilizációnak sokféle rekordját tartotta, de művészeti-kulturális élete még embrionális állapotban volt. S akkor egy szép napon a Városi Színházban föllépett az I Musici nevű olasz kamaraegyüttes. Programjában - Vivaldi és Corelli darabok mellett-Bachművek álltak, mégpedig a három hegedűverseny. Úgy éreztem, mintha éveken át sivatagi vándor lettem volna, aki most utolsó erejével a messze távolban feltűnő oázis felé vonszolja magát és

_ ÚÜTfífíS gg)

ott hihetetlen felüdülésben lesz része. Ha megkérdezem magam, hogy mit nyújtott Bach ezen az érzésen felül, akkor kettős a válaszom. Felejthetetlen dallamélményt. Ebből az emberből áradt a dallamok tengere. Nincs egy darabja, amely, legalább eredeti fokon, egy még soha nem hallott dallamrészletet ne hozna. Elég, ha a harmadik hegedűversenyének largójára vagy a második kezdő allegrojára utalok. Micsoda fantáziadús, ihletett dallambőség! Csodálkozhatunk-e azon, hogy ez a zseni 300 év után is zeneszerzőket inspirál egy-egy dallamtöredékével, kontrapont-művészetével vagy dallamai játszi könnyedségével, s hogy még akkor is felismerhető, sőt élvezhető a zenéje, ha abból beat-zenét csinálnak?!

De a másik felfedezésem talán még döntőbb volt. Észrevettem, hogy ez a mester határtalan önfegyelmű alkotó volt. Erre talán éppen a hegedűversenyek a legjobb példa. Egy hang sem áll véletlenül ott, ahol éppen áll. Sehol nyoma pongyolaságnak, felszínességnek, amit a megejtő dallamosság talán megengedhetne magának. Utánozhatatlan finomsággal és precizitással felelget a két hegedű a 3. versenyben és felesel a zenekarral. Mindegyik hozza a maga gyönyörű dallamát, amelyet beépít a matematikai pontosságú együttesbe, fenntartva magának ugyanakkor az önállóság szuverén jogát. Még a hangnem is változhat, ha a felsőbb fegyelem ezt kívánja s mégis azt érezzük, hogy valami csodálatos tökéletesen egészet kaptunk, ami megörvendeztet bennünket.

Bach hazájában

volt vele a harmadik találkozásom. Gyülekezetünkben a Luther-emlékévet terveztük. Egy szeptemberi esti hangversenyen kántorunk megszólaltatta Luther un. »katekizmus-koráljait«. Tehát azokat az énekeket, amelyeket Luther a Kiskáté öt részének megfelelően szerzett: a Tízparancsolatról, a Hitvallásról, Miatyánkról, a Keresztségről, a gyónásról és az Úrvacsoráról. Engem kért meg, hogy ezekhez a rövid darabkákhoz meditációkat fűzzek, azaz Luther és Bach mondanivalójának szintézisét kíséreljem meg.

Hogy mennyire volt lutheránus Bach, azt én nem vitatom. De ezek a korálpreludiumai azt mutatták meg, hogy ez az ember talán egyedülálló hitelességgel értette meg Luther mon(folyt. a 7. lapon)

Nem patak - óceán ő!