Útitárs, 1985 (29. évfolyam, 5-6. szám)
1985 / 5. szám
ÜT/TfífíS Imádságok a Kalevalában Az 1985-ös év a Kalevala jubileumi éve. Másfélszáz évvel ezelőtt, 1835-ben adta ki Lönnrot Illés, egy falusi szabómester fia, orvos, majd a finn nyelv és irodalom professzora, a Kalevala első változatát, mely a század közepéig a mai terjedelmére bővült. Az évfordulót elsősorban természetesen a finneknek van okuk ünnepelni: a Kalevala megjelenése egyben a finn nyelvű irodalom születésnapja. A zömében elsvédesedett finn értelmiség ekkor ébredt rá, milyen páratlan kincset őrzött meg a szájhagyomány, a sürü erdők közt megbúvó falucskák írástudatlan népe, a hosszú téli estéket mesével s énekkel vidámító énekmondók ajka. A Lönnrot nyomán megindult lázas gyűjtőmunka máig sem fejeződött be, bár napjainkban már 24 vaskos kötet tárolja a finnek ősi epikáját és líráját. A finnek tehát, hogy úgy mondjuk, túlvannak már a Kalevalán, kicsinynek tűnik a szemükben Lönnrot bokrétája, amelyet a tenger virágot ringató végtelen mezőkről összegyűjtött. Azt azonban ők is jól tudják, hogy e bokréta nélkül sohasem ismerte volna meg a világ népköltészetük szépségét. A Kalevala elsősorban naív eposz voltával vívta ki a világ csodálatát: futótűzként terjedt el a híre a homéroszi eposzokkal és az ősizlandi Edda-dalokkal vetekedő alkotásnak. A múlt század második fele óta versengve fordítják idegen nyelvekre, máig mintegy félszáz nyelvre van lefordítva. Magyarul eddig négy teljes Kalevala-fordítás jelent meg, ezek közül Vikár Béláé több mint félszázadon át egyeduralkodó volt, csak a hetvenes években, mintegy tíz éve vállalkozott egyszerre két fordító is (Nagy Kálmán és Rácz István) új szempontú tolmácsolásra. Ám ha egyszer megindult a lavina . . . Nekem is eszembe jutott, hogy olyannak »írjam meg« a Kalevalát, amilyennek én szeretem: olvasmányos, színes mesének, a szó örömében tobzódó, sodró ritmusú áradásnak erőt, bájt és humort csodás ötvözetben egyesítő kötészetnek, ízig-vérig finnek s amellett ízig-vérig magyarnak. Ha csak magamnak írtam volna, akkor is megérte volna. Múlt ősszel fejeztem be, azóta egyre olvasom, s nem tudok betelni a szépségével. Szóval buzgó olvasója vagyok magamnak, minden fölfuvalkodottság nélkül, azzal a naív örömmel, ahogy a tyúk örül, ha gyönyörű tojáskát sikerített. Nem az ő érdeme . . . Hogy kié? Hadd idézzem Väinämöinent, aki egy ízben így fejezte be mindenkit csodálatba ejtő énekét: Szóla végül Väinämöinent, versit végigénekelvén: »Nem tartom magam dalosnak, különösebben tudósnak! Tőlem csak kevéske tellik, képességeim csekélyek. Hej, ha Isten hozzáfogna zengő szájának szavával! Ha az Isten dalra kelne, majd ő másképp énekelne!« (XXI, 383-392). »Másfél évig Kalevala-mámorban támolyogtam« - írtam fordításom előszavában. Kegyelmi állapotban - így is írhattam volna, mert az ihlet lázát aligha lehetne jobban jellemezni. Nagyon vallásos mű a Kalevala, ami természetesen csak a finn néplélek mély vallásosságával magyarázható. Babonáikban, hiedelmeikben is egy ősi minden tekintetben tiszta, emberméltóságot tükröző természetvallás maradványait látjuk; az erdőt, a vizeket, a föld mélyét, az alvilágot nem szörnyek népesítik be, hanem emberformájú es emberi természetű lények, akikhez folyamodhat a bajba jutott ember. Ám ha nem tudnak segíteni, még mindig marad egy fórum, ahová fellebbezhet az imádkozó: Ukko, az Öregisten, mindeneknek alkotója, az egekben lakó s a felhőkön könyökölő. így könyörög hozzá például a vérzést elállító javasember: »Ha meg emberi erőmtül, Ukko gyönge gyermekétül ez az áradat nem áll meg, nem zárul az ér zsilipje: majd a mennyei atyára, számolok az ég urára, ki az embernél erősebb, minden férfiút fölülmúl; vérnek száját ő bezárja, elállítja áradását. Világnak ura, nagy Ukko, egekben időző isten! Szállj le hozzánk szükségünkben, jajgatásunkra jelenj meg! Dugd ide dagadt kezedet, nyomd ide húsos hüvelyked, tömésül tömérdek résbe, nyomóul gonosz nyílásba! Borogasd bűbájlevéllel, szórj rá vizirózsa szirmot, feltartóztatni futását, ömlő vér öklendezését, hogy ne szennyezze szakállam, follyon göncömre-gúnyámra!« (IX, 393-416). A belső részeit szaggató kínhoz így beszél a szenvedő ember: »Ha kór vagy, kit Isten küldött, Úr határozta halálom, folyamodom én Uramhoz, Istenbe vetem bizalmam. Nem hagyja az Úr a jókat, híveit halálba veszni« (XVII, 179-184). Vagy idézzük a vajúdó Marjattát: Szóla akkor ily szavakkal, így imádkozott magában: »Légy támaszom, Teremtő, segédem, irgalmas Isten, eme megpróbáltatásban, nagyon is nehéz időben! Szánd meg a szüzet bajában, hasa kínjában az aszszonyt, hogy a szenvedése szűnjön, bajába belé ne haljon!« (L, 305-314). Väinämöinen, ha tudott is gyógyítani varázsolással, csudakenőcsökkel, azt is tudta, hogy Isten segítsége nélkül semmire nem megy: »Semmit sem tudok magamtul, csak ha Alkotóm akarja. Adjon Alkotónk malasztot, siessen Urunk segédül azokhoz, akiket láttam, kikre két kezem kitártam, kit a számmal szólongattam, lelkemet reá leheltem! Kit nem érek el kezemmel, Isten illesse kezével, kit ujjaim nem tapintnak, tapintsa Teremtőnk ujja! Égi ujjak ékesebbek, Teremtőnk tenyere lágyabb. Isten, mondd varázsigédet, hallasd szózatod, Hatalmas, gyere gyógyító erőddel! Add, hogy éjjel ép lehessünk, nappalunknak adj nyugalmat; fájdalom fejünk ne bántsa, gyötrelem ne gyúrja testünk, ne szorongassa szívünket, ne éreződjék picit se, egyáltalában ne ártson, soha semmikor se fájjon, mígcsak hold halad az égen!« (XLV, 329-354). A Kalevala hősei azzal a közvetlenséggel, tisztelettel és feltétlen bizalommal fordulnak Istenhez, ami a keresztény embert is jellemzi. Máskor mintha az ószövetség hőseit, Dávid királyt hallanánk, aki a csaták zajában kérte az Urat: Mostan Ilmarinen mester Isten irgalmát esengte, bizalmát belévetette. Száját szóra is nyitotta: »Végy a védelmedbe, Isten! Teremtő, tekints fiadra, hogy ne hulljon a halálba, anyja magzata megéljen, ki ne vesszen a világbul, teremtményeid sorábul! Világnak ura, nagy Ukko, Miatyánk a menny-egekben, tüzes bundával keríts be, takarj lángoló lepelbe, hogy alatta harcolhassak, annak védelmébe víjak, hogy fejem oda ne vesszen, szöghajam ki ne szakadjon, szablyák villogó vasátul, kemény kardoknak hegyétül!« (XLIII, 187-206). Végül hadd iktassam ide Väinämöinen szavait, melyekkel Isten áldását kéri az egybegyűlt násznépre. Szeretném ezt az áldást mindannyiunkra vonatkoztatni, akik húsvét hetében együtt konferenciáztunk, s nem utolsósorban kedves vendéglátóinkra (mutatis mutandis - mert hogy ott a sör folyt volna, arról szó sincsen!): »Add meg máskor is, nagy Isten, engedd meg nekünk, Teremtő, hogy így éljünkéldegéljünk, más napokat is megérjünk Pohjolának lagzijában, szigeti lakodalomban, hogy a sör folyóként follyon patakokban méz pörögjön itt, tanyáin Pohjolának, Sariola szállásain, hogy nótázhassunk naponta, mulathassunk minden este eme gazda életében, háziasszony hóttáiglan. Boldog Isten bőven adjon, Teremtő tetézve mérjen góréjába gazduramnak, asztalára asszonyának, fiai halászhelyére, lányai szövőszerére, hogy míg élnek, meg ne bánják, jövő nyáron át ne nyögjék ezt a hosszú vendégséget, traktálását nagy tömegnek!« (XXI, 415^138). Szente Imre Mint elektronikus agyak Mint elektronikus agyak funkcionálunk egymás mellett. Naponta végtelen nagyszámú információt dolgoz fel nagyszerű agyunk, de érzelmi kapcsolatot alig tud létesíteni. Csak számítások szenvtelen bepókhálózó rubrikái lebegnek lelkünk ablakán, s maholnap nem jár ott be és ki már emberarcú érzelem. F.L.
