Útitárs, 1982 (26. évfolyam, 1-6. szám)
1982 / 6. szám
2 ÚT/TÁRSm Nézzetek fel! »Nézzetek fel és emeljétek fel a ti fejeteket, mert elközelgett a ti váltságtok« (Lk 21,28). Börtönjárt emberek jutnak eszembe, akik éveken át nyögik a rabságot és várják a szabadulást. Minden nap végtelen hosszú, véget érni nem akaró, mintha ólomlábon járna mindegyik. De az a nap, az a bizonyos, ha lassan is, mégis csak közeledik. Minden elmúlt nappal közelebb jön. S ahogy közeledik, egyre nagyobb lesz az izgalom. És - mintha csoda történnék: az eladdig földet leső szemek mintha csak egyre jobban fölfelé néznének, s mintha a lógó fejeket valami láthatatlan erő emelné föl. Közeledik a szabadulás, s most minden erre az egyre, erre az egy napra irányul. Emellett minden más eltörpül, semmi más nem számít. Ez a börtönkép, amelyet olyan sokan átéltek már, teljesen hasonlít a mai ádventi időhöz. A Szentírás azt mondja, hogy mi is sötétségben ülünk, mint valami börtönben. Sok és erőteljes, mondhatnám drasztikus színnel ecseteli ezt a helyzetünket. De az az Isten kegyelmes szeretete felénk, hogy remélni is enged. A nap jön, egyre közeledik! Az Úr közel, mondja Pál apostol. Lehet, szabad, érdemes fölfelé tekinteni, szabad fölemelt fejjel járni, kézzel fogható közelségbe került a szabadulás órája. Vége hamarosan a rabságnak, a foglyok szabadulásának órája ütött. »Vége van már a szolgaságnak, Sión foglyait várja kész örökség. Vígadoz a szívünk, szánk vidám éneket mond, azért, mit a csoda hű Ura tett. . .« - így énekeljük ezt egyik gyönyörű énekünkben. De valahogy mégis baj van itt a kréta körül. Kétszeresen is. A világkeresztyénség pár évtizedi lázas tevékenységben él. Szinte minden idegszálával azon van, hogy bebizonyítsa, hogy ő nem ül börtönben. Hihetetlenül aktívak lettünk. Ha eleink még azt mondták, hogy az egész világot Krisztussal, mint a világ Megváltójával kell megismertetni, akkor mi ma azt mondjuk, hogy éppen a börtön feloszlatásával vagyunk elfoglalva. Kipofozzuk a roskadozó falakat, kiszereljük a vasrácsokat (hogy másféléket rakjunk sokszor a helyükbe), eltávolítjuk a szögesdrótot (hogy vasbeton-fallal helyettesítsük!), kinevetjük és elbocsátjuk az őrszemélyzetet (hogy helyet kapjanak teljesen a szadista új őrők). Ki az még közülünk, aki börtönben érezné magát, hacsak nem valami kimondott gazságért került a fegyházba? Hogy sötét börtönben ülünk, az már csak a papi szóhasználathoz tartozik. Ilyet ma már nem is mondunk. S mivel ennyire szabadoknak érezzük magunkat, nem is várunk valamiféle szabadulás napjára. Nem lessük lélegzetfojtva a nap közeledtét. Nem irányul izgatott örömmel a tekintetünk rá. Nem tudjuk, miért kellene fölemelni a fejünket. Hát nem emberi méltóságunk jele az, különösen is, hogy fölemelt fejjel járunk? Annyi erőnk és kitartásunk van még, hogy kibírjuk a feszültséget karácsonyig. S amikor megkapjuk, odaadjuk az ajándékokat, mintha léggömbként durranna szét minden bennünk. Vége a feszültségnek. Néha még itt-ott aggaszt bennünket, hogy az emberiség fölrobbanthatná önmagát. De aztán végül megnyugtatjuk magunkat a tudománynyal, amely szerint ennek az univerzumnak soha vége nem lesz. így marad minden a régiben. # És mégis aggaszt bennünket néhány ellentmondásos tapasztalatunk. Például az, hogy hihetetlen mértékben nő a földet néző és reménytelen emberek száma. Ijesztően sokan vannak közöttünk olyanok, akik nemhogy célját, de egyáltalán az értelmét se látják az életüknek, sőt minden érvvel szemben ragaszkodnak a véleményükhöz, hogy nem is lehet annak értelme. Ez a látás megakadályozza őket abban is, hogy tetteiknek, vágyaiknak, életösztönüknek is célt tulajdonítsanak. így lesz tett helyett mindenek szabotálása a legfőbb elv, vágy helyett a kiélés kényszere vagy pedig épp az ellentéte, az életcsömör helyettesíti. Mindebben persze sok értelem tényleg nincsen. Ugyancsak fogyni látszik a boldog és kiegyensúlyozott emberek száma. Igaz, jóléti társadalmak egyik velejárója a nyögés, a panasz, a betegség, mint életszimbólum. De ezen túl igen kevesen találják meg azt, amire boldogságként vágynak. Es még kevesebben jutnak el oda, hogy egyensúlyt nyerjen az életük. Sok a végletekbe menetelés és még több az ingadozó nádszál, csaknem minden tartás nélkül. Persze nem rekedhetünk meg most valami korelemzésnél. Az eddigieket csak azért mondtuk el, hogy Jézus mondata összefüggését élesebben lássuk. Ő azt mondja, hogy két szempont feltétlenül fontos. Az egyik az, hogy az Ő közeledése hozzánk - mindentől függetlenül - bizonyos. Hogy ezen a karácsonyonevagy évszázadok múlva? - az mellékes. Ő eljön, hiszen ezt a jövetelét már sok jel hirdeti: az egyház, amely az Ő jöveteléig létezik csak: az evangélium, amelynek hirdetése örömöt hozhat nekem; a szentségek, amelyekben szinte kézzelfoghatóan Őt tapinthatjuk; s a Lélek, aki erősít és vigasztal az Úr napjáig. S a másik összefüggés sem kevésbé fontos. Mivel biztos a nap jövetele, ezért kéri az Úr a föltekintést és a fejek fölemelését. Föltekintést az Ő keresztjére és a fejek felemelését, mint azok ismertetőjelét akik nem szégyenülnek meg Őt váró hitükben. De ezt el is várja övéitől! Boldogmondás is lehetne ebből. Valahogy így: Boldogok, akik várnak, mert nem fognak csalódni. Isten nekik adja az Ő országát. Most jelent meg Ordass Lajos: Válogatott írások Válogatta és az utószót írta Szépfalusi István Az Európai Prot. Magyar Szabadegyetem kiadása, Bern 1982 414 oldal. Ára fűzve 49.-, kötve 55.- svájci frank Kapható a nyugati magyar könyvkereskedőknél és terjesztőknél
