Útitárs, 1982 (26. évfolyam, 1-6. szám)
1982 / 5. szám
ÚT/TfíRS Ó, India - a gondolat anyja ... (6) A keresztény misszió értékéről igen eltérők a vélemények. Diákkorom középiskolai tankönyveiben pl. a valóságot fekete-fehér színekben megfestő marxista történetszemlélet szerint, a misszió a kizsákmányolás eszköze az imperialisták kezében. Talán e hivatalos szemlélet következménye az is, hogy Kelet-Európa teológiai intézeteiben nincs komoly helye a misszióról szóló tudománynak, a missziológiának. A könyvekben őrzött ismeretanyagnak nagy lehet a jelentősége, de ezek fontos kiegészítője szokott lenni egy élő misszionáriussal való ismeretség. Számomra egy India-misszionáriussal való találkozásnak volt ilyen jelentősége. Nyugdíjas éveit töltötte Lundban Hedbergné, amikor 1958-ban megismertem. Gyermekkorát a német fővárosban töltötte. A századforduló táján még Harnack Adolf híres előadásait hallgatta a berlini egyetemen, melyeket ez a félelmetesen nagy tudású profeszszor a kreszténység lényegéről tartott a nagyközönség számára. Férjével, aki svéd misszionárius volt, évtizedeket töltött az ezerarcú Indiában, mely annak idején a mai Pakisztán, Banglades és Sri Lanka területét is magába foglalta. A vele való beszélgetések során ismertem meg ennek az egészséget és biztonságot kockára tevő keresztény csoportnak, a hittérítőknek életkörülményeit. Most inkább csak azt említem meg, hogy mennyire meglepett, amikor Hedbergné, aki öregkorában is missziót végzett diákvárosomban (iratmissziói anyagot osztott szét az emberek között), milyen melegen és tisztelettel beszélt Indiáról, sőt a hindu vallási bölcsesség mai őrzőiről, a brahmin tudósokról is. Nem a misszió tárgyának tekintette őket, mint a babonás természeti vallás nívóján élő indiaiakat, hanem beszélgető partnereknek, akiktől mi is sokat tanulhatunk, mai keresztények. Különösen nagyra értékelte az aschramokat, a meditativ elmélyedés speciális indiai retreat-helyeit. Az itteni brahminok aszkézisét is becsülte, sőt - Freud évszázadában - a családon belüli önmegtartóztatást is értékelte és gyakorolta, azt bibliai érvekkel is alátámasztotta. - India keresztény szadhuja, Szundár Szingh is aszkézist gyakorló ember volt, aki életének utolsó nyilvános fellépését - előadását - éppen egy, a dr. Hedberg házaspár által vezetett missziói konferencián tartotta. Mint jó misszionárius, hirdette, hogy a kereszténység legnagyobb adománya India számára, mint minden más nép számára, maga Krisztus, De arról is meg volt győződve, hogy India a maga gazdag kultúrájával, vallási múltjával és tapasztalatával némely ponton ugyancsak tanulságul szolgálhat a keresztények számára. így is mondhatnánk: Indiai háttéren valamelyest másképpen verődnek vissza az evangélium gazdagító fénysugarai. . . Nézzünk néhány példát. Amikor a hinduk János evangéliumát olvassák, különösen is ennél a versnél állnak meg: »Én és az Atya egy vagyunk.« Emlékezteti őket saját vallásuk egyik fő gondolatára: tat tvam aszi (= Te vagy Az) - vagyis, hogy az egyes ember lelke, személyisége egy az Istennel. A kereszténység vezérgondolata mégsem az »Én és az Atya egy vagyunk«, hanem inkább ez: »Maradjatok énbennem s én is tibennetek maradok.« Vagyis a kereszténység lényege jut itt kifejeződésre, tudniillik hogy Krisztus vallása benső közösség Isten és emberi lényünk között. Tehát nem ceremóniák, nem is az élet és világmindenség misztériumának megértéséhez a kulcs, és nemcsak karakterünk nemesebbé válásának az eszköze. Indiában értjük meg igazán János evangéliumát és hogy mit jelent Pál apostol mély értelmű kifejezése: »Krisztusban lenni« és »Krisztus él bennem«. Az itteni, hittel telített környezetben lehet megtanulni: Isten nem távoli mennyországokban lakik, hanem bennünk akar szállást venni »az idők végezetéig« vagyis hogy Isten az ő szálláshelyévé akarja megnyerni szívünket. A hindu karma-törvénynek ez az értelme: Ki mit vet, azt aratja is. Szigorú törvény ez, nem találjuk benne a megbocsátás lehetőségét. És mégis: szent félelemre ösztönöz. És fegyelemre, hogy Isten kegyelmét ürügyként fel ne használjuk arra, hogy most már saját fejünk szerint szabadosán éljünk. Hiszen az evangélium nem valami olcsó bocsánatról beszél, hanem arról, hogy nagy ára volt: Krisztus Urunk áldozati halála volt az ára. Az indiai meditáció-típusok némelyikénél az Úr Istennel való kapcsolatba lépés különlegesen mély útjait fedezték fel sokan. »Ha majd az imádság több lesz, mint önző kéregetés vagy szószaporítás, vagy éppen gondolati eszmefuttatás, akkor fogja elérni a valódi meditáció színvonalát.« Végül: groteszkül hangzik, de talán így van, hogy az anyagi világ élvezetébe feledkezett európai ember éppen az indiai iskolán keresztül jut majd el megint az anyagi világhoz való helyes viszonyhoz. Mert csak az, aki képes megtanulni e világ dolgainak megtagadását, élvezheti igazán ezt az életet. Vagyis ahogy Jézus maga is hirdette és gyakorolta. Közel húsz éve húnyt el Hedbergné. Közel húsz éve foglalkozom hözépiskolai vallástanítással. Közben diákjaim kérdései mindinkább a saját kérdéseimmé is váltak. Hogy ma már kevésbé adok sablonos válaszokat - s ezért igazabbak a válaszaim -, azt ennek a valójában igen egyszerű laikus teológusnak is köszönhetem. Hogy mi volt az, ami ilyen izzó hitű, de szíve mélyéig toleráns - és ezért meggyőző - keresztény személyiséggé, sőt hittérítővé formálta őt? Keleti útjaim élményei alapján most így mondanám: Krisztus evangéliuma, élő hite és - a »gondolat anyja«, az ezerarcú India. Ikrek A Bibliában háromszor van szó ikrekről. A legrégibb, általunk ismert ikerpár volt Ézsau és Jákob. Ézsau született meg elsőként és »szőrös volt, mint a daróc« (1 Mózes 25,24). János evangélista szerint Tamás apostolnak »iker« volt a mellékneve (Jn 11,16). Hogy lány- vagy fiútestvére lett volna, arról különben aztán semmit nem olvashatunk. A görög mondavilágból ismert híres ikerpár, Kastor és Pollux neve is belekerült a Bibliánkba. Ők voltak annak a hajónak a címerfigurái és »védszentjei«, amelynek az egyiptomi Alexandria volt a honi kikötője. Ezen a hajón hagyta el Pál apostol Málta szigetét, hogy Rómába hajózzék (Csel 28,11). Kastor és Pollux voltak az »ikrek«, vagy görög szóval a Dioszkurok. Szigethy Sándor:
