Útitárs, 1982 (26. évfolyam, 1-6. szám)
1982 / 5. szám
ÚT/TÁR5 Hol van Säo Paulo? 25 éves a Brazíliai Magyar Ev. Egyházközség Akkor még 16 órát vett igénybe a repülőút Caracas és Rio de Janeiro között. Volt időm gondolkozni afelől, hogy mi várhat rám Brazíliában. Az Evangélikus Világszövetség megbízásából kellett ott magyar nyelvű evangélikus egyházközséget szerveznem. S amíg valahol az Amazonas rengetege felett repültünk, volt idő elgondolkozni, hogy mire vállalkoztam. Olyan ország felé tartottam, amelyet csak térképről ismertem, s amelyről tudtam, hogy Rio de Janeiro (a zs-betűvel ejtett szó valami egzotikus csengést adott a névnek) a fővárosa. »Össze kell szednie és gondoznia kell a kb 1200-1500 magyar evangélikust, akik Brazíliában élnek.« Ezt a feladatot tűzte ki számomra a Világszövetség akkori Latin-Amerika titkára, az amerikai Stewart Hermann. Pedig csaknem ártatlanul indult az egész. 1957 márciusában Koppenhágából (ahonnan a Skandináviába került 1956 - os magyar protestánsokat gondoztam a Dán Ev. Egyház Segélyszerve megbízásából) Bécsbe utaztam, hogy találkozzam a Magyarország határain kívül élő ev. lelkészekkel. A háromnapos találkozón megvetettük a külföldi munka alapjait, elutasítottuk az exil-egyház szervezését és elhatároztuk, hogy mindegyikünk a területileg illetékes evangélikus egyház keretein belül végzi majd a magyarok gondozását. - Ezen a gyűlésen tartott Pósfay György, akkori caracasi lelkész, rövid beszámolót a dél-amerikai helyzetről. Elmondta többek között, hogy a brazíliai Sao Pauloba sürgősen kellene egy lelkész. Előadására semmi visszhang nem jött. Igen megesett rajta ezért a szívem s puszta szánalomból meséltettem magamnak Brazíliáról. Szállodai szobámba visszatérve sietve megnéztem a térképen, hogy tulajdonképpen hol is van Sao Paulo? Mert Rióról mégcsak tudtam, de Sao Pauloról? - Amikor néhány nap múlva Koppenhágába érkeztem, ott várt Géniből egy levél, amelyben a Világszövetség örömét fejezi ki afölött, hogy elmegyek Sao Pauloba! Ezért meghív az USA- beli Minneapolisban tartandó világgyűlésre vendégként, majd kéthetes »inaskodásra« Caracasba, hogy ott ízlelgessem a latin-amerikai életet, s hogy végül megkezdhessem brazíliai munkámat. Minneapolisban az volt csak kínos, hogy mivel névcímkét viseltem, amelyen ez állt: »Guest-Brazil«, száz meg száz kedvesen érdeklődő delegátust kellett kiábrándítanom a válasszal, hogy fogalmam sincs arról, mi újság Brazíliában, mert ott még soha nem jártam. A rioi repülőtéren két hatalmas szál férfi várt és nagy szeretettel üdvözölt. Szirmay Iván, egy helybeli kereskedelmi cég alkalmazottja és a helyi magyar cserkészet istápolója, a nagy múltú ev. Szirmay család odaszakadt tagja, jött ki a repülőtérre Taubinger Istvánnal. Azt mondták, örülnek a jövetelemnek és remélik, hogy őket, a rioiakat is hamarosan fölkeresem. S amikor a rioi fullasztó délidőben továbbrepültem Sao Paulo felé, igen jólesett ez az őszinte és kedves fogadtatás. Két óra múlva megérkeztünk Sao Paulóba, úgy, hogy az átláthatatlan sűrűségű ködből egyszerre csak előbukkant a végnélkülinek tetsző betonrengeteg - meg egy háromtagú delegáció a repülőtéren. Apostol János ref. lelkész jött ki két teológus kíséretében. Szívélyesen köszöntöttek, ami igen jólesett. Rögtön meg is ebédeltettek és tőlük hallhattam, hogy ők a magyar evangélikusok lelkigondozását is feladatuknak tekintették és hogy nehezen várják ebbe a munkába való bekapcsolódásomat. Elgondolkoztatott ugyan, hogy miért nem jött elém senki a jövendő gyülekezetem ev. tagjai közül, de meditálásra nem sok időm maradt. A napot a ref. parókián töltöttem, majd - telefonálás után - dr. Vargha Sándor elvitt Réz Endréékhez, akiknek lánya évek óta levelezésben állt Genffel a lelkész ügyében. A szívélyes légkörben hideg zuhanyként ért ugyan a családfő cédulája, amelyen 21 evangélikus neve és címe állt és a megjegyzés, hogy több evangélikust nem ismert; de erről is ráértem gondolkozni. Ezzel a nappal, 1957. okt. 1-vel vette kezdetét Brazíliában a magyar nyelvű evangélikus egyházi munka. Persze sok akadály merült föl, méghozzá nem várt helyről. Kötelességszerűen jelentkeztem a helyi, túlnyomóan német nyelvű ev. egyház főlelkészénél, Begrich praesesnél. Ő is örült, hogy segédlelkésze leszek, de lelohadt a lelkesedése, amikor elmondtam neki, hogy magyarok és szlovákok gyűjtése a feladatom. Kijelentette, hogy éppen most keresztelte egy »von«, azaz magyar nemes gyerekét, de ezen a családon kívül nincs több magyar evangélikus. Kimondottan megsértődött, amikor a 21 neves cédulát felmutattam neki. Kijelentette - kérdésemre -, hogy városi templomában nincs számunkra hely, s csak amikor nyugodtan közöltem vele, hogy akkor elmegyek a magyar ref. templomba, lágyult meg a szíve és megengedte, hogy próbaképpen, déli 12 órakor rendelkezésünkre álljon a temploma. Trópuson, déli 12 órakor, a betontenger kellős közepén istentiszteletre összejönni - majdnem kilátástalan vállalkozás. Hatvannégy ember jött el az okt. 5-én tartott első istentiszteletre. Hogy Begrich lelkész az oszlop mögé bújva izgatottan »ellenőrzött« bennünket, az kevésbé hozott izgalomba minket. Annál nagyobb figyelemmel hallgatta az összegyűlt gyülekezet Ordass püspök úr levelét a brazíliai magyar evangélikusokhoz, amelyben az új lelkészt beajánlotta és a gyülekezet életére Isten áldását kérte. T) Apostol Jánosék meghívtak a ref. gyülekezet délutáni istentiszteletére prédikálni. Örömmel tettem eleget ennek a felkérésnek. Ott is felolvastuk az ajánlólevelet. Megindult a gyűjtés, egyházközség keletkezett, felpezsdült az élet Isten Igéje hirdetése nyomán. S amikor egy nappal az istentisztelet után Ráth Károlyékhoz bejelentet(fotyt. a 8. oldalon)
