Útitárs, 1982 (26. évfolyam, 1-6. szám)
1982 / 4. szám
umfíRsm Christianus Adalékok nevünk történetéhez 2. Száz éve halt meg Arany János Arany János: Hogy nevezhették magukat az első hívők, hogyha a »keresztyén« nevet csak később aggatták rájuk? Minden valószínűség szerint egyszerűen tanítványoknak, mégpedig az Úr tanítványainak (Csel 9,1). Emellett szól az, hogy a szónak hagyománya volt Palesztinában. Már Sámuelről tudjuk, hogy »próféták elöljárója« volt (1Sám 19,20). Illés a prófétaságot egyik tanítványának kellett átadja (1 Kir 19,16), Elízeus pedig meghatalmazást adott egyik prófétájának (2Kir 9,1). Ézsaiás is oktatta tanítványait és megbízta őket a tanítás továbbadásával (Ézs 8,16). A tanítványnak beszélni kellett tudni, »hogy a megfáradtat erősíteni tudja beszéddel« (Ézs 20,4-5). Talán nem tévedünk, ha minden valamirevaló prófétánál tanítványokat tételezünk föl. Ez lehetett a régi Izraelben az iskolai oktatásnak egyik őse: a tanítványok a Mester köré telepedtek és őt hallgatták. Tudjuk, hogy ezt a mester-tanítvány viszonyt Jézus valami addig soha nem tapasztalt bensőségességre emelte. Elhívta tanítványait, azaz kiszakította őket addigi családi és társadalmi közösségükből (Mk 1,18) és követői lettek. Nem egyszer van szó arról, hogy tanította őket (Mt 5,1), sőt meg is kívánta tőlük, hogy minden eddigit hagyjanak ott az ó kedvéért (Mk 1,17) és nem szabad visszanézniök (Lk 9,62). Tudunk a 12 tanítvány közösségéről, de 70-ről is (Lk 10,1). Jézus minden követőjét »tanítványnak« nevezte, aki »nem nagyobb a tanítónál« (Mt 10,24). Innen érthető hogy az első üldözés is - amely István vértanú megkövezésével kezdődött - a tanítványok, azaz a keresztyének ellen irányult (Csel 9,1). Tanítványok éltek nemcsak Jeruzsálemben (Csel 1,15), hanem a távoli, szíriai Damaszkuszban (Csel 9,2) és Joppéban (9,36), sőt a kisázsiai Ikóniumban (13,52) és Lisztrában is (16,1; 14,20-22). Tanítvány tehát ebben az időben az, aki Jézus örömhírére hallgat és Őt követi, s ilyen értelemben a Mester tanítványa. Két megfigyelés azonban ennek a tételnek a viszonylagosságát is megmutatja. Érdekes, hogy a keresztyéneknek a tanítványokkal való egyszerű azonosítása két szakaszban teljesen hiányzik. Nem fordul elő ott, ahol a Cselekedetek könyvében Lukács szemtanúként tudósít Pál missziói útjairól: 16,10-17 és 20,5-töl a könyv végéig nem kerül elő a kifejezés. Lukács görög és nem zsidó származású volt és valószínűleg nem tartotta magát »tanítványnak«. Ami viszont arra enged következtetni, hogy a név addig volt használatban, amíg a keresztyénség csak a zsidóság területén élt. Lukács már nem érezte a fogalom mögött azt a tartalmat, amit egy zsidóságban felnőtt érzett. Ugyancsak hiányzik a tanítvány név az összes apostoli levélben. Ott a keresztyének »testvérek«, »szentek«, »szeretettek«, »kiválasztottak«, de nem tanítványok. Mivel pedig e leveleknek legnagyobb része már a szorosan vett zsidóságon kívülre irányul, tehát pogányokból lett keresztyéneknek szól, ez is csak megerősíti az előbbi feltevést. Mihelyst a keresztyénség a »népek« felé fordult, azoknak már nem mondott semmit ez, a zsidó fül számára olyan tartalmas kifejezés. A görög területen is ismertek iskolákat, tanítókkal és tanítványokkal, de hiába keressük ott azt a viszonyt, amelynek Jézus egészen különös tartalmat adott. Mit jelent tanítványnak lenni? Tanítvány az, aki »állhatatos szívvel az Úrban marad« (Csel 11,23), aki a »hitben marad«, aki »hisz a kegyelem által« (Csel 18,27), aki »betelt örömmel és Szentlélekkel« (Csel 13,52). A kifejezések nagyon ismerősek. Tudjuk, hogy Pál apostol a szoros közösségről beszél, amely Krisztus és az övéi között fennáll. Egyrészt azt mondja, hogy Krisztus benne él (2Kor 13,5), másrészt pedig azt, hogy Ő él a Krisztusban (2Kor 5,17). Ugyancsak ő hangsúlyozza a hitet (Róma 1,8), a kegyelmet (Ef 2,8) és a Lelket (Róma 8,14). Feltételezhetjük tehát, hogy Lukács Páltól és környezetétől kölcsönözte ezeket a kifejezéseket, anélkül, hogy elgondolkozott volna fölöttük. A rabbi és tanítványa közötti iskolás viszonyból egzisztenciális összefüggés lesz, amelyet hittel lehet körülírni. Hit által lakik Krisztus a tanítvány szívében (Ef 3,17) és van elrejtve a Krisztusban (Kol 3,3). Hitben engedelmeskedik Urának, Intés Jó költőktül azt tanultam, S adom intésül neked: Sohse fáradj, sok cifrával Elborítni éneked! Szólj erővel, és nevezd meg Ön nevén a gyermeket; Szólj gyöngéden, hol az illik, S ne keríts nagy feneket. Olykor egy-két szó is jobban Helyre üti a szeget, Mint az olyan, ki beléhord Földet, poklot és eget, S ordít, amíg elreked. (1877) mint Ábrahám az Istennek (Róma 4). Erre a Szentlélek »űzi« őt (Róma 8,14). De a gyökerek még mélyebbek. Jézus egyszer tömören megrajzolta a tanítvány képét, amikor a benne hívővé lett zsidókkal beszélt. Tanítványnak Ó azt nevezi, aki megmarad az ó beszédében (Jn 8,31). Ezen a »maradáson« van a hangsúly. S hogy ez mit jelent, azt a szőlőtő-szőlővessző képével ábrázolja: a vesszőnek a tövön kell maradnia, azaz vele kell szerves kapcsolatban élnie, különben nem teremhet gyümölcsöt (Ján 15,4-11). Ugyancsak Jézus beszélt a bennemaradás feltételéről, a Szentiélekről (Ján 14,17). Ő marad a tanítványban és ez jelenti Jézus szerint az Ó elmenetele után a kapcsolatot közte és tanítványa között. Az első generáció keresztyéné tehát bizonyos ótestamentumi hagyomány alapján joggal vallotta magát Jézus tanítványának. Ezzel elismerte Jézust tanítómesterének, akinek »szavában kell maradnia«. De azt is, hogy Urával életre szóló kapcsolatban áll. Ha ez megszűnik, a tanítványság is megszűnt. Mert Urától elszakítva nem létezhet a tanítvány. Gémes István
