Útitárs, 1982 (26. évfolyam, 1-6. szám)

1982 / Húsvét

ÚT/TáRSm _________ Minden ott kezdődött Nemcsak az Apostoli Hitvallásban áll a feltámadáshit a sor legvégén, hanem a keresztyén emberek értékskáláján is. Az istenhitet, parancsolatmegtartást, a szociális-karitatív tevékenységet sokan tartják fontosabbnak - mint a keresz­tyének ismertetőjelét -, mint a feltáma­dáshitet vagy az örök életbe vetett hi­tet. Egy felsőbb lény fölötti vita teljesen tűzbe tudja hozni pl. a fiatalokat, de ki vitázik még a feltámadásról, amelynek különben is olyan bizonytalan a logikai alapja?! Hogy az Újtestámentum sok­szor beszél feltámasztásról és nem fel­támadásról, azzal Istennek a termé­szet rendjébe való belenyúlását hang­súlyozza. Az pedig bizony kívül esik minden emberi lehetőségen, s még csak vitázni is nehéz róla. Jézus élete, a prédikátoré, csodatevőé, Isten meg­szállottjáé, fölcsigázza a fantáziánkat, de a megfeszítése helyének archeoló­­giailag is bizonyított megállapítása után, ki is merítettük róla a témát. Az jutott eszembe, hogy mit szólna Pál apostol, ha becsöppenne ilyen vita­estjeinkre? Félek, hogy nagyon idegen­nek érezné egész hozzáállásunkat ezekhez a kérdésekhez. Ezt a félelme­met három megfigyelésre alapozom. Jézus földi élete Ez a nagy Krisztus-apostol alig is mutat valami érdeklődést Jézus földi élete iránt. Nagy nehezen össze lehet ugyan a leveleiből utalásokat szedni, amelyekkel ebbe az irányba mutat, de mindez inkább csak amolyan általános képhez vezet. De egyszer - igaz, a vita hevében! - kijelenti, hogy a »testi Krisz­tust« ő nem is ismeri, s ha ismerte vol­na is, ezután már nem érdekli (2Kor 5,16). Lehet, hogy ebben befolyásol­hatta az is, hogy ő tulajdonképpen so­ha nem találkozott a földi Jézussal sze­mélyesen. Neki a Feltámadott jelent meg Damaszkus kapui előtt. Megjegy­zéseiből tudjuk, hogy a többi tanítvány­nyal szemben bizonyos kisebbrendűsé­gi érzése is lehetett, ill. - ezt leküzden­dő - csak annál jobban bizonyította, hogy milyen autentikus volt az ő talál­kozása a Feltámadottal, s hogy innen ered az apostoli megbízatása is. Ha jól értem őt, számára minden ott kezdődött, a húsvéti eseménynél. Hogy azelőtt mi volt, mi nem, nem érdekelte. Számára a Feltámadott Úr a valóság, Aki mindennek az alfája és az ómegá­ja. Ezért vette föl bizonyára lelkesen egyik levelébe, azt a már régebben összeállított listát (1Kor 15,3-8), ame­lyet a hitvallásának is tekinthetünk. Eb­ben szó sincs istenkérdésről vagy egyéb metafizikai gondolatmenetelről! Egy utalás elintézi Jézus »írás szerinti« halálát, s utána részletesen van szó a szintén »írás szerinti« feltámadásáról, s a Feltámadott megjelenésének (akkor még bizonyára élő) tanúiról. Ezért vigyázott Pál arra is gondosan, hogy innen, ebből a középpontból értse és fogalmazza meg a keresztyén hívő ismertetőjegyeit is. Szerinte az a ke­resztyén, aki együtt halt meg Jézussal (a bűnnek) és vele együtt fel is támadt egy felszabadult új életre. Ezzel a meg­­halttal és feltámadottal való azonosu­lás, ill. a megfeszített és feltámadott szenvedéseiben és dicsőségében való részesedés, a legtöbb, amit Pál a ke­resztyénről el tud mondani. A Krisztus­ra ráformálódás, a Benne való élés, sőt a meghalásom, hogy helyettem és ben­nem Krisztus életének adjak helyet - mindez Pál szemében a legnagyobb és legmélyebb, amit erről a kérdésről mondani lehet. Még a keresztelés sem más, mint ennek az egzisztenciális fo­lyamatnak a kiábrázolása: belemerülök a vízbe, meghal az óemberem, hogy a keresztség vizéből új életre támadjon fel az új énem. Azt hiszem, nem túlzók, ha azt mon­dom, hogy Pál szerint sok minden mel­lékes lehet a hitben. De nem a feltáma­dottal élés - kelés (Róma 6). Az Istenfiú Ebben az összefüggésben látja Pál Jézus Krisztus istenségét is. A Római levél bevezetésében számunkra csak­nem megbotránkoztatót, de egyben felszabadítót is mond. Nem tagadja Jé­zus Dávidtól való testi származását. Ezt így ígérték a régiek, ezt ő is tudja. De ami Jézust Isten Fiának »bizonyítot­ta hatalmasan«, az a feltámadás volt, amit számára a Szentlélek tanúsít. Megbotránkoztató lehet azok számára ez a kijelentése, akik Jézus istenfiúsá­­gát inkább biológiai-genetikai téren képzelték el maguknak. Akik ma is kés­hegyre menő harcra készek a szűztől születés dogmájáért. Pál viszont kije­lenti, hogy Isten Jézust mintegy a feltá­madás által »intronizálta« az istenfiú méltóságába. ______2 Vékey Tamás: Feltört pecsét Feltörhetetlen pecsét a harang, s minden kongásában rejlik valami, hajnali szó. Szürkület feszítő életjel: győzelem a halál fölött. Sorsok kapaszkodóin hírnökként öleli át a nap fénylő melege, a találkozást. Fénylő szemek tündökléseiben a levegő karja átöleli a vizet. A Föld ölében fészkelő magvak felmutatják csillagaikat. Feltörhetetlen pecsét a harang, s minden kongásában rejlik valami hajnali szó, Békét kérő ima. Istenem, hozzád kiáltok! Bennem sötétség van, de Te vagy a fény. Magányos vagyok, de Te nem hagysz el engem. Kishitű vagyok, de Nálad segítség van. Nyugtalan vagyok, de Nálad békesség van. Én megkese­redtem, de Te türelmes vagy. Útjaidat nem látom át, de Te tudod, milyen úton vezess. Ámen. (D. Bonhoeffer) Azt hiszem, hogy Pálnak ez az »egy­­vágányúsága« igen felszabadítóan hathatna ránk, ha tudomásul vennénk végre. Felszabadítana bennünket sok­sok izgalmas, de végső soron kicsinyes vita kényszere alól, és rámutatna a központra, a lényegre. Nem a názáreti csodarabbira, nem is a külvilág által alig is tudomásul vett galileai prédiká­torra - hiszen az mind a múlt és a múlté -, hanem Arra, Akit Isten feltá­masztott, s ezzel jelenvalóvá tett. S mert Ő él és jelen van világunkban, vagyunk mi ennek az élő Urnák az alattvalói. Minden más mellékes! m.t.

Next

/
Thumbnails
Contents