Útitárs, 1980 (24. évfolyam, 1-3. szám)
1980 / 3. szám
ÚT/TfíRS Sokpapos talákozó és kétpapos prédikáció Hamut a sírokra? Az Ev. Világszövetség kőnyomatosából 1980/15) vettük a következő hozzászólást. „Az egyháznak a meg nem születetteket is védelmeznie kell. A Világszövetség lapja idei 10. számában 1980. márc. 12-én a kővetkező hír állt: ,A Svéd Egyház püspöki konferenciája azt javasolta- hogy a megölt magzatokat hamvasszák el és hamujukat temetőkben szórják el. Megokolásul azt hozták föl a püspökök, hogy az elhajtott magzat az édesanyával egész különleges viszonyban áll és annak szíve alatt is önálló életet folytat...' — Mit jelentsen ez? Ez a válasza egy egyháznak a magzatelhajtás kérdésére!? (Az a benyomásom, hogy a Svéd Egyház nem ítélte még el maradéktalanul a magzatelhajtást Ha ennek ellenkezője igaz, akkor levelem egy része tárgytalan). Szórjuk be a sírokat magzatok hamujával? Micsoda ízléstelenség ez? Mit használ ez a meg nem született életeknek, ha a megszentelt földre szórjuk a hamujukat? Vagy nem emberi lény a magzat, s akkor ugyanolyan kevéssé van keresnivalója egy temetőben, mint kedvenc kutyám hamvának a síromon. Vagy pedig emberi lény a magzat, s akkor egy evangélikus egyháznak valami mást kellett volna mondania, mint ezt: szórjátok hamvukat megszentelt földre. Mit jelentsen ez? Anyák lelkigondozása ez? Vagy még pontosabban: a „nemanyáké" vagy az „elíenanyáké"? Tisztességes tett ez a meg nem születettekkel? Mert ha emberek azok, akkor jobb lenne egy bűnbánati istentiszteleten, tömeggyilkosság elleni tiltakozásként, egy egész év magzatainak hamuját eltemetni. Mintegy az egész világ ebbeli bűnének engeszteléséül! — De ha nem emberek azok — rémes megállapítás lenne ez! —, mért tesz akkor értük még valamit az egyház? Az egyház? Az egyház — éppen az emberekre való tekintettel — csak elemekkel dolgozik, mint víz, kenyér és bor! De elhamvasztott magzatokért cselekedni, értük valamit tenni?! Erősen az az érzésem, hogy itt utólag még valami jó lelkiismeretet akarunk elővarázsolni! Goethe mondta egyszer: „Az egyháznak jó a gyomra, s csak ő tud jogtalanságot is megemészteni." Itt azt mondhatnánk: Az egyház jól tud áldani s az ártatlanok hamvát az esőre kiszórni. Az egyház együtt üvöltött a farkasokkal, s a magzatelhajtást, mint Teológiai konferenciára gyűlt össze 1980. május 1-2-án 28 Európában élő magyar evangélikus és református lelkész. Az Ágostai Hitvallás 450. jubileumi évében a hit által való megigazulás mindkét felekezetet összekapcsoló tanítása állt a találkozó középpontjában, amelyre a két lelkigondozói szolgálat vezetője, Terray László (Oslo) és Varga Sándor (London) hívta meg a résztvevőket. Dr. Vajta Vilmos, a strasbourgi ökuménikus Intézet igazgatója, az Ágostai Hitvallás 4. cikkelyét elemezte előadásában. Beszélt annak teológiai tartalmáról , valamint teológiatörténeti jelentőségéről. Érdekes volt látni, hogy ez a fő reformátori tanítás, amely egyházaink széles néprétegeiben csaknem ismeretlen, mennyire szinte azonos megfogalmazásban került bele a református hitvallási iratokba is. Nem mulasztotta el az előadó a hitcikk mai érvényességének felmutatását sem. Csak akkor menekülhet meg a társadalom a teljes katasztrófától, ha rájön arra, hogy Isten kegyelmébefogadásától függ végső soron minden. Ez felszabadíthat a csak „teljesítménygondolkodástól“, ugyanúgy, mint a passzív „katasztrófa-várástól". Isten hozzánk forduló életének megragadása a hit — mondotta az előadó. Pósfay György, az Evangélikus Világszövetség Latin-Amerika-refereose, beszélt arról, hogy milyen hatást gyaa legvégső, de mégis lehetséges megoldást fogadta el. Pontosan tudom, hogy nem akart terhesség drámává nőheti ki magát. De a magzat nem tud védekezni úgy, mint egy felnőtt asszony, aki legalább segítségért tud könyörögni. Az egyháznak azonban a gyengébbek pártján kell állnia, s nem szabad elfelejtenie, hogy a magzat mindig is a gyengébb. Az egyházak lassan megtanulják, hogy el kell ítéljék a háborút, mert ott ártatlanok halnak meg. Az egyház azok oldalán áll — szükség esetén fegyverrel is! —, akik több igazságért harcolnak. Ez helyes így. De a legelnyomottabb paraszt vagy munkás is tud még valahogy védekezni. A magzat nem tud, hiszen nem önmagát hívta létre, de az egyház — a rómain kíkorolt az Ágostai Hitvallásnak ez a cikke a magyarországi hitvallásokra. Bemutatta, hogy az ötvárosi (1548) vagy a Hétvárosi (1559) Hitvallás ugyanúgy magán viseli az Ágostai bélyegét, mint az Erdődi zsinati (1555) cikkek. De már néhány különbözőség is igen jellegzetesen állapítható meg bennük. Legfontosabb talán az, hogy míg az Ágostai Hitvallás inkább jogi kategóriákban gondolkodik, a magyarországi és erdélyi cikkek már inkább a gyakorolhatósági szempontokat érvényesítik. A találkozó harmadik előadását Szabadi Sándor vallástanár tartotta „Két hitvallás között" címmel. Irodalmi betétekkel gazdagította előadását. Tulajdonképpen két mondat inspirálta: hűség a reformátori örökséghez és küzdelem egy olyan jóléti légkörben, ahol pótmegoldásokkal is megelégszenek az emberek. Idézte a prófétát: „Mert kétszeres rosszat cselekedett népem: engem, a folyóvíz forrását elhagytak, hogy víztartókat vájjanak, repedezett falu víztartókat, amelyek nem tartják a vizet" (Jer 2,13). A találkozó másnapján Koltai Rezső és Szigethy Sándor lelkészektől „kétpapos prédikációt“ hallottunk. Ebben a „tangagärdei modellben“ az „egyház- és missziótörténet derekasabb igehirdetés beli felhasználásáért“ szálltak síkra a prédikátorok. A módszer felől még hosszú beszélgetés alakult ki az áhítat után. vül! — nem áll az oldalán! Csak a magzatok hamvát kell megszentelt földre szórni — hogy elbóduljon a keresztyének és egyházaik vezetőinek lelkiismerete. Korábban „porhintést a szembe“ mondtunk. Ma ezt: valaki előtt elkendőzni a valóságot és elaltatni őt! Svédországban a jövőben majd ezt kell mondani: „hamut szórni a temetőre“. Apránként szégyellem magam, hogy evangélikus keresztyén vagyok. A szerk. megjegyzése: P. Schmutz az elzászi Lichtenberg lelkésze...“ * Az Útitárs megj.: miként a kőnyomatos, úgy mi is vitára bocsátjuk a fenti hozzászólást, amely nem szükségképpen tükrözi a mi véleményünket.
