Útitárs, 1979 (23. évfolyam, 5-6. szám)
1979 / 6. szám
ÚT/TfíRS 2 Vajta Vilmos: "Bár szép a kezdet.. Az Ágostai Hitvallás 450. évfordulója előtt Miközben e sorokat írom, szerte a világon a reformáció egyházai ünnepük azt a napot, melyen az egyház megújulásának mozgalma 1517-ben elindult. Az elkövetkező 1980. évben az 1530-as ágostai (augsburgi) birodalmi gyűlésen felolvasott hitvallás 450. évfordulóját fogjuk ünnepelni. Jó néhányszor— egy új esztendő elején és évfordulókkor is — visszaemlékezni arra a kezdetre, amikor a történelem útján olyan jelentős események történtek, hogy ezekből máig is élünk. A múlt ajándékaival még ma is sáfárkodunk. Az evangélikus egyház számára az elkövetkező év a számadás alkalma lesz. Az Ágostai Hitvallás, melyről egyházunk nevét is kapta, ebben az esztendőben az egész világ ökuménikus érdeklődésének középpontjába fog kerülni. Évek óta folyik már teológusok között annak a ténynek újbóli kiértékelése, hogy 450 év után mit jelent ez a hitvallás az egyházak egymáshoz való viszonyára nézve. A kezdet 1530. június 25-én, a császár és a fejedelmek, egybegyűlt birodalmi képviselők jelenlétében felolvassák az evangélikusok hitvallását, annak bizonyságaként, hogy a reformáció nem új egyház alapítása, hanem Krisztus örök egyházához való hűség követelménye. Megváltása az egyház ősi hitének és megokolása annak, hogy milyen egyházi visszaéléseket kívánt eltávolítani a gyülekezetek életéből a reformáció. A szándék kétségtelen: megmaradni az evangélium szolgálatában! Ez volt a kezdet megokolása. A múlt távlatából visszatekintve, most önvizsgálatra szólít fel ez az évforduló. A szakadás nem volt atyáink szándéka, s hogy mégis bekövetkezett, azt ma újból vizsgálgatja főleg az az egyház, amely nem engedte meg a reformáció létjogát. A katolikus egyházban ezért vetődött fel annak a kérdése, hogy mennyiben lehet az Ágostai Hitvallást az elmúlt évszázadok változásai — főleg a II. vatikáni zsinat — után más szemmel nézni, s benne felfedezni és elismerni azt az egyetemes keresztény hitvallást, mely az óegyházzal összekapcsol bennünket. Komoly teológiai munka folyik annak az érdekében, hogy az akkori helyzet különleges adottságait feltárja és magyarázatot találjon arra, miért volt lehetetlen az egyetértés (concordia) létrehozása. Közös sors, közös problémák Négy és fél évszázad egyházainkat úgy formálta, hogy sokak szemében nagyon eltávolodtunk egymástól. Régi barátok vagy ismerősök, ha évtizedek múltán újra találkoznak, rájönnek arra, hogy mindezek ellenére is milyen közös a sorsuk, mennyire közös problémákkal kell szembenézniök abban az új világban, melyben élnek. Valahogy ez történik ma is, amikor újból megkérdezzük, hogy az Ágosta városában elhangzott hitvallást úgy tudja-e hallani a katolikus egyház, hogy benne örök keresztény igazságokat fedez fel. Magunk felé viszont az a kérdés, hogy csak nevünkben hordjuk-e a történelmi hitvallást vagy pedig megmaradtunk-e a kezdet evangéliumhirdetése mellett hűséggel. Nyilvánvaló, hogy az öntudatos evangélikusok — református hittestvéreikkel együttesen — máig is megalkuvás nélkül vallják a hitvallás alaptételét: egyedül a Krisztusba vetett hit által igazul meg az ember, cselekedeteinek nincs üdvözítő ereje. Kérdés azonban, hogy csak a szavakat tudjuk-e vagy pedig éljük-e egyházunkban ezt a hitet. Ha így tesszük fel a kérdést, akkor nem mondhatjuk diadalmasan, hogy megmaradtunk atyáink kezdeti hitvallása mellett. Az ember számára mindig természetesnek tűnik, hogy cselekedeteinek meggyőző erejére hivatkozzék. Kevesen vannak, akik magukat Isten előtt elveszett bűnösöknek tartva, csak az Úr Krisztus keresztjében bízva, hisznek abban, hogy ezen hit által van egyedül üdvösségük. Viszont adjunk hálát Istennek azért, hogy ez a hit nem a reformáció egyházainak a kiváltsága, hanem együtt vallja velünk a más egyházakban élők testvéri közössége is. A jubileumi évbe indulva tehát ez lesz a kérdésünk magunk felé: hajlandók leszünk-e önvizsgálatot tartani s a kezdeti hitvallás fényében megvizsgálni egyházunk igehirdetését, szentségi szolgálatát, egész életét. A reformáció bűnbánatra való felszólítással kezdődött. S ha egyházunk életét is az evangélium hatja át, akkor csak a naponkénti bűnbánat és megújúlás (re-formácio=visszaformálás!) lehet az útunk. (folyt, a 8. oldalon) A harmadik felügyelő Dr. zilahi Sebess Jenő a Krisztus Keresztje Evangélikus Gyülekezet harmadik felügyelője volt, aki az Isten dicsőségébe távozott, egészen váratlanul. 1979. október 14-én szólította magához az Úr, egészen váratlanul. Nem véletlen, hogy az első, dr. Pajor Győző, evangélikusnak, a második, Hg. dr. Hohenlohe Károly Egon, római katolikusnak és a harmadik, dr. Sebess Jenő, reformátusnak lett keresztelve; de mind őszintén, hűséggel és mély teológiai felkészültséggel szolgálták a magyar evangélikusokat Buenos Airesben. Az sem véletlen, hogy az evangélikus gyülekezet mai világi vezetői tagságának a fele szintén nem az evangélikus egyházban, hanem más keresztyén egyházakban lettek megkeresztelve. A Biblia tanításainak őszinte és tiszta követésekor annak nem az emberek által formált intézményes volta kerül előtérbe — az egyháznak összes törvényeivel és szabályaival —, hanem hogy az emberek elsősorban és mindenek felett őszinte bűnbánattal Jézus Krisztushoz térjenek, Őt kövessék mint keresztyének és úgy éljék mindennapi életüket, végezzék kötelességeiket. Ez volt Sebess Jenő meggyőződése is, ezért tudta rendkívül széles és mély tudását s hitét a Krisztus Keresztje gyülekezet keretében teljes mértékben gyümölcsöztetni, melynek következményeként, mint missziós szellemű közösség, a spanyol nyelvű igehirdetői szolgálatot is egyre bővülő keretek között vállalta és áldásosán végzi. Ez a szolgálat tudja majd — legalábbis emberi számítás szerint — biztosítani a magyar nyelvű lelkigondozás fenntartását még akkor is, amikor ez anyagilag a magyar lelkiszolgáíatokat óhajtók által már megoldhatatlan nehézségekbe fog ütközni. így képzelte el Sebess Jenő a Krisztus Keresztje Evangélikus Gyülekezet jövőjének biztosítását időtlen időkig, s e meglátásáért mindig hálásak lesznek neki és a mennyei Atyának az evangélikus hívek. Kérjük az Egyház Urát, hogy adjon magyar evangélikus tagjainak a jövőben is olyan mély hitű, bölcs és alázatos világi vezetőket, mint amilyen dr. Sebess Jenő volt! Hefty László
