Útitárs, 1979 (23. évfolyam, 5-6. szám)
1979 / 6. szám
3_______________________________________________ Finn mozaik (II.) Paavo a rengetegben Amikor Podmaniczky Pál 1932-ben magyarra fordította Aukusti Oravala könyvét a finn ébresztőről, Ruotsalainen Pálról, a könyvnek ezt a címet adta: A parasztpróféta. Ezzel a címmel mindjárt megérttette a magyar olvasóval, hogy olyan emberről szól a könyv, aki tanulatlan létére Isten eszköze lett. A cím nem pontos. Először is a finn „paraszt“ soha nem volt tudatlan. A magyar sem volt az, mellesleg megjegyezve, s ezért hihetetlen diszkrimináció a nyelvnek az a sajátsága (melyre Podmaniczky Pál nyilván nem gondolt), hogy a „paraszt“-szóban összpontosítja megvetését az iskolázatlan, nem akadémiai műveltségű embertárssal szemben. Nem áll a szó e jelentése a finn parasztra sem. De azért sem pontos a cím magyar fordítása, mert az eredeti arra utal, hogy Ruotsalainen, finn keresztnevén Paavo, a rengetegben élt. Ismerni kell ahhoz a finn tájat, hogy megértse az ember, mi a rengeteg. Helsinkitől az északi, norvég határig 1200 kilométer az út. Ma, 1979-ben is csak néhány város van ezen az útvonalon, egymástól 100-200 kilométerre, egyébként összefüggő erdőmező-tó tájék az egész vidék. Mikor egyet kanyarog az út egy dombtetőn, azon túl, a végtelen erdő közepette vagy egy kis tisztást, esetleg egy tanyát, vagy tavat talál az utas. Legtöbbször tavat. Az elhagyatottság érzését ma ellensúlyozza a remekül kiépített autóút- és vasútrendszer. De Paavo idejében, a múlt század kezdetén, egymástól órányi gyaloglásra laktak a szomszédok. Ezen a tájon vándorolt gyalogszerrel, faháncsból készült hátizsákjával, heteken, hónapokon keresztül Ruotsalainen Pál, hogy meglátogassa a „felébredteket“, összejövetelekre gyűjtse őket, jó lelkipásztorként vigasztalja és erősítse — vagy dorgálja őket. De nemcsak a finn erdők rengetege és magánya vette körül Paavot. Egyházában ellenállásra talált. A norvég Hans Nielsen Hauge-hoz hasonlóan ő is „törvényellenes működést“ fejtett ki, mert csak papoknak volt szabad igét hirdetni. Pénzbüntetésre és hallgatásra ítélték, de ő folytatta önkéntes szolgálatát. Mozgalma kezdett pártokra bomlani. Családja sem nézte jó szemmel, hogy a munkaidényben magukra hagyta őket tanyáján. Sokszor lelkileg is magára maradt. Ezt a belső feszültséget dolgozta fel egy finn író színdarabbá, majd opera lett belőle. Az Útitárs tavalyi 3. számában már olvashattunk róla. 1975-ös premierje óta nemzeti operává lett „Az utolsó kísértések“. Nyarankint Kelet-Finnországban, ahol Paavo élt és működött, Savonlinna város határában egy régi vár udvarát alakítja át színtérré a helsinki opera. Nemcsak a zeneértők sokasága tódul oda heteken át, hanem, mikor „Az utolsó kísértéseket“ adják elő, messze földről — a rengetegből — autóbuszon seregük a fejkendős nénikék és a pietista ifjúság tömege is. Lázálmában leverő látomásokat lát Paavo. Felesége szemrehányásokkal illeti, fia öklét rázza felé, a tudósok gúnyolják, tömeg fordul ellene, még a püspök is rátámad és pásztorbotját mellének szegezi: mit akarsz te itt, tudatlan ember?! Disszonanciák fülsiketítő fortisszimóvá válnak egy-egy jelenet vége felé. Az ezerfejű közönség lélegzetvisszafojtva figyeli, és szinte behúzza a nyakát: mi lesz veled, Paavo? De hirtelen elsimul a disszonancia, lágy hang zendül fel, a kísértők megszégyenülten visszavonulnak. Miért? Nem mert Paavo drámai fellépéssel és prófétai erővel nekik támad és rájuk ripakodik: Takarodjatok!, hanem mert összeroppanva térdre esik: Uram, Jézus, légy irgalmas nekem, bűnösnek. Ez a bűnvallás az, ami megnyitja az utat az isteni kegyelemhez. Az opera magyar nézője-hallgatója szinte Reményik Sándor verssorát hallja: „Ez a magától — ez a kegyelem!“ Hallgatagon hagyja el az ezres tömeg a savonlinnai szabadtéri opera nézőterét. De nemcsak a nézősereget gondolkoztatja el Paavo megrázó története. Paavo szerepét az operában évek óta Finnország egyik legismertebb énekese, Martti Talvela, játssza és énekli. „Mikor erre a szerepre készültem, kénytelen voltam alaposan áttanulmányozni Paavo életrajzát és ennek nyomán Luther Márton írásait“ — mondta Talvela egy alkalommal. „Lassan egyre jobban megértettem, milyen belső küzdelmei voltak Paavonak. Meg kellett értenem: nekem is, mint bűnösnek, a nulla-pontra kell jutnom, hogy meglássam Krisztust.“ Halála után is prédikál Paavo — a rengetegben. Terray László _ ÚT/TftRS Qf,] Visszapillantás Liebfrauenbergre Nem tudom, ki milyen szándékkal jön el az ifjúsági konferenciákra: elsősorban magyarként, akinek szüksége van honfitársakkal találkoznia; keresztény emberként, aki lelki erősítést keres? Talán éppen magyarként és keresztényként egyszerre — vagy esetleg más cél is vezetheti. Többször feltettem a kérdést magamban,, amikor a fiatalokra gondoltam: vajon mit hisznek ők s hogyan hallgatják végig az előadásokat, beszélgetéseket? A konferenciának a teljességre való törekvése megható volt: reggeli ima, előadássorozat, vita, ill. hozzászólások, a Biblia irodalmat, művészetet ihlető estjei, dia-est, záróáhítat, diákparlament — mindez az élő, nagy Istenhez való fordulás reményében. összehangolni az Európa különböző részeiről összegyűlt hallgatóságot nem könnyű feladat, s a témaválasztás is erre „ingerelt“, hiszen olyan vonzó és izgató kérdésekkel találkozhattunk, melyek feltétlenül reagálásra késztetnek minden embert. Hat hónap telt el a liebfrauenbergi tavasz óta. Mi maradt meg bennem, mit őriztem meg a találkozásokból, beszélgetésekből, impressziókból? Talán azt, hogy a viták során próbáljak másokkal azonosulni, őket végighallgatni és azután reagálni, ne rögtön, minden áron a magam igazát keresni. Boldog voltam, amikor individualista tanúságtevők életútjáról hallhattam, ma, amikor a közösségek nagy része elhamarkodottan elítéli, sőt néha még önzőknek is minősíti az egyéni utakon járó, kísérletező hívőket. A világban oly divatos, kategorikus kijelentések helyett jó volt hallani Dag Hammarskjöld különös életéről, aki emberi küldetését teljesen meg tudta élni, a maga módján válván hitvallóvá. Megdöbbentő és nagyon elgondolkoztató volt a profetizmus jelenségét felvetni s megfelelő, hiteles tolmácsolásra akadni, hiszen mennyire bezártuk ezt a témakört a jövendölés síkjára! Vajon miért olyan kevés a próféta napjainkban? A prófétai misszió vajon csak egy-egy kiemelkedő személyiségnek juthatott volna osztályrészül? Nem vagyunk-e mindannyian potenciálisan próféták, talán hacsak a magunk kis környezetén belül is, az egyszerű hit istenkereső erejével, bátorságával? (folyt, a 8. oldalon)
