Útitárs, 1979 (23. évfolyam, 5-6. szám)

1979 / 5. szám

MAGYAR EVANGÉLIUMI LAP XXIII. évfolyam 1979. 5. szám Soha többé háborút! A napi munkáját elvégző ember kényelmesen tér meg otthonába. Kávé­ját kortyolva, szivarját élvezettel szíva átolvassa kedvenc napilapját és így — szerinte — jól tájékozódott a nagyvilág eseményeiről. Bomba robban délen, emberek ezrei bárkákban hánykolód­nak a viharos tengeren, tízezrek vesz­nek a viharos hullámokba, valahol újabb atomkísérletet hajtottak végre, Dél-Amerika egyik országában polgár­­háború pusztít, csecsemők és idősek, férfiak és nők ezrei hullnak a tömegsír­ba. Fejét csóválva teszi le lapját az át­lagember és ül megterített asztalához. Gondolunk-e arra, hogy jól van-e ez így, s ezen nem változtathatunk? Gondolunk-e arra, hogy negyven évvel ezelőtt, 1939. szeptember 1-én, hajnali 4 óra 45 perckor elindult a má­sodik világháború, amely oly mérvű pusztítást hozott az emberiségnek, melyhez mérhetőt a történelem eddig nem ismert? Most, amikor negyven esztendő telt el s az átélt szenvedések, megpróbálta­tások időben már messze távolodtak, úgy tűnik, könnyebb kibogozni a hábo­rú közvetlen és közvetett okait. A kü­lönböző ideológiák és társadalmi rendszerek patentírozott diagnózissal szolgálnak: a huszas évek nagy gazda­sági válságaiból nyílegyenes út vezet a második világháború szörnyű összecsapásáig! E tételt szajkózza az önálló gondolkodást nélkülöző ember. De miért is gondolkodna? A sajtó, a rádió, a TV tálalja az előzőleg megcsó­­csált táplálékot a gondolkodáshoz — és ez elég! A társadalomnak jobb, kényelmesebb, ha nem gondolkodik, ha másra bízza a gondolkodást. És erre nagyon is hajlandó . . . Pedig intő jel mór előbb is akadt! Az 1931-es év harmincmillió munkanélküli­je megelőzte és előre jelezte a máso­dik világháború harmincmillió frontha­lottját! Az első tűzfészekből kitört az iz­zó láva: 1931-ben Mandzsúriában, 1935-ben Abesszíniában, 1936-ban Spa­nyolországban, 1937-ben Kínában. Az izzó láva 1939-ben elárasztotta az egész világot. Az agresszív társadalmak ön­magukban hordják az összecsapás legbiztosabb előfeltételeit. Idézzük: A Führer és katonai klikkje elérte a német légi haderő újjáteremtését (1934 febru­ár), a hadkötelezettség bevezetését (1935 március), az angol-német hajózá­si egyezmény megkötését (1935 június), a Rajna-vidék megszállását (1936 már­cius). És a Führer 1937 elején tartott beszédében kijelentette: a béke a leg­drágább kincsünk! E legdrágább kincs biztosítása érde­kében éjjel-nappal dolgoznak a hadiüze­mek. Emberek milliói öltöznek tábori uniformisba. Virágos, kertes, jól ápolt házakból milliók menetelnek a frontra, virággal ékesítve, csillogó szemmel, énekelve. És világszerte omlanak össze tűzben, lángban az ápolt házak, ottho­nok. Halálhörgéssé torzul az egykori vi­dám dal, és az egykor büszkén mene­telő fiatalok gránátoktól, bombáktól fel­­ismerhetetlenségig szétroncsolva hull­nak a jeltelen tömegsírba. A történe­lem- és társadalomtudomány számítása és becslése szerint, az emberiség utol­só hétezer esztendejében közel tizen­négyezer háború pusztított és három és félmilliárdra tehető a csatatereken elpusztultak száma. Csak becsülni le­hetne, mennyi volt a polgári halottak száma. Ennek a szörnyű sornak legutolsó láncszeme volt a második világháború, melynek következményei meghaladják a józan értelmet. Megdöbbentő és örökre figyelmeztető számadatok vá­dolják az esztelen militarizmust. íme a második világháború mérlege: 55 millió halott, 35 millió sebesült és rokkant, 3 millió eltűnt. Soha ennyi polgári sze­mély nem vesztette életét! 1,5 millió a bombázások áldozata, kb. 5 millió a tö­megkivégzettek száma. Munka- és kon­centrációs táborokban, bosszú és me­nekülés következtében elpusztult kb. 30 millió! — 7 millió orosz polgári sze­mély vesztette életét, 3,4 millió kínai, 4,2 millió lengyel, 3,5 millió német a civil lakosságból az áldozat. És ez csak Európára korlázódik! A katonai vesz­teség: Szovjetunió 13,6 millió, Kína 6,4 millió, Németország 4 millió, Japán 1,2 millió. Az USA vesztesége kb. há­romszázezer halott, Angliáé 326 ezer. Az anyagi kárt 1500 milliárd USA-dol­­lárban összegezhetjük. E számok iszonyúan vádolják a há­borús uszítást, a fegyveres konfliktu­sok előidézőit, és vádol minket, ke­resztényeket. Csak egy jelszó lehetsé­gest Soha többé háborút! Ez nem ra­jongó pacifisták agyréme, hanem az emberiségért felelősséget érző embe­rek, de főleg a kereszténység számára elsőrendű feladat. Hazug, buta az az el­mélet, mely szerint háború mindig volt és lesz is. Történelmi tény, hogy hábo­rúk soha nem oldottak meg problémát, hanem csak újabb háborús gócok mag­vait hintették el. Háborúk nem ered­ményeztek tartós megoldást, csak rö­vid életűt. Háborús hódítások soha nem voltak maradandók és időtállók. Hábo­rút csak megszállottak és őrültek kíván­nak, akik hitványán gyávák. A közép­kortól kezdve a királyok, fejedelmek, államfők, miniszterek, parlamenti tagok legföljebb távcsővel szemlélték a har­cokat, míg ők maguk éltek vagy élős­­ködtek a háborúból. E megemlékezés szomorú tanulság korunk számára, de figyelmeztető a ma embere és főleg a kereszténység szá­mára. Ma is békéről beszél kelet és nyugat, észak és dél, és közben csil­lagászati összegeket költ egy egész emberiséget kiirtó fegyver gyártására. A józan észt felháborító mértékben történik ma is fegyverkezés. Sok országban kicsiny iskolások már kato­nai alapkiképzésben részesülnek, és ez ellen nem emeli fel tiltakozó szavát a sajtó, a rádió, a TV. Szilárdan, következetesen kell a ke­reszténységnek tiltakozó szavát hallat­nia. Az egyház Ura megmondta és ki­hirdette: „Békességet hagyok nektek, de nem a világ békességét.“ — Az Ő (folyt, a 3. lapon)

Next

/
Thumbnails
Contents