Útitárs, 1978 (22. évfolyam, 1-5. szám)
1978 / 5. szám
MAGYAR EVANGÉLIUMI LAP 1978. 5. szám XXII. évfolyam Ordass Lajos 1901—1978 Az élete volt bizonyságtevés. Férfikorának delelőjén kellett elhallgatnia. Bírái előtt harminc évvel ezelőtt elmondott bizonyságtétele teljes benső békességéről szólt. Azóta ezt sugározta életével a börtönből éppúgy, mint szerény otthonából. Krisztus tanúja maradt magányos csendjében. Hallgatása többet jelentett egyházának, mint a betanult szólamok folyama, mely elárasztotta az eltelt évtizedeket. Pedig a szavaknak is mestere volt. Mint kézírása, úgy volt minden szava: gondosan megfaragva. Akik szónoklatokhoz szoktak s nem az Ige mélységeinek átélt üzenetére vártak, csalódhattak. De akik a Lélek hullámhosszán hallgatták, lenyűgözve döbbentek rá Krisztus üzenetének megszólító kegyelmére. (gy hallgatták őt otthoni szolgálati helyein, sőt — néhány kivételes alkalomkor — a világevangélikusság szószékén. Amikor onnan le kellett szállnia, magányában foglalta írásba a szavakat, melyeknek fedezete az élete volt. Azért az Igazságért élt és halt meg, mely Krisztusban testesült meg. Ha nem lett volna az igazság szerelmese, másképp alakulhatott volna az élete. Elmehetett volna más földre, hisz fölaiánlották neki. Hívták is, de nem maradhatott másutt, mint az övéi között. A juhaitól elmenekülő pásztort — bármily veszedelem fenyegette is — nem tudta megérteni. Püspök maradt — vigyázó — akkor is, amikor nyájának élére mások furakodtak be. Közöttük volt akkor is, amikor nevét se említették, s a felnövő új nemzedék elől eltitkolták, hogy ki ez az öregedő, hallgatag, sőt magára hagyott valaki, akivel nem ajánlatos társalogni. Állhatatos volt mindhalálig. Akinek ez nem volt tetszésére, makacsnak gúnyolta. Pedig csak Urának engedelmeskedett azzal, hogy igen-je igen s a nem nem volt számára. Ezért volt megbízható tárgyalófél az egyház legnehezebb óráiban is. Tudhatták, mert taktikai szempontok nélkül kimondotta, hol áll és mit vállal. Tudta, kinek kell szolgálnia, s ezért volt szabad szavaiban és cselekedeteiben. Nem tudott szolgai lenni. Nem a látszat, hanem a látomás embere volt, akinek minden megnyilatkozása Jézusával való szembesítéséből eredt. Ezért nem volt hajlítható. Nem tudott hűtlenné válni. Szabadságából az egyháza érdekében nem engedhetett. Visszavonultságában is szabadnak érezte magát, mert Urával maradt párbeszédben. Kegyesség ennek a bensőséges, személyes közösségnek a kifejezése. A keresztfa tövében folytatott csendes beszélgetést Jézusával. Gyermeki egyszerűséggel és bizalommal fordult Ahhoz, aki előtt hite szerint egész élete nyitva volt; aki őt szerette; s akinek ezért vált szerelmesévé. Csak a lelki élet legnagyobbjai, talán a misztikusok, tudtak olyan közvetlenséget érezni Urukkal és úgy elbeszélgetni Jézussal, mint ahogy ő tudott. Elmélkedéseit betűkbe öntötte. Akik olvashatták, „Utravaló"-ként vihették magukkal. Halála után is tovább táplálhatja azokat, akiktől csak testben volt távol. Élete fedezi szavai hitelességét, üres programok és aktuális, tetszetős frázisok helyett testvéri, örök érvényű üzenet. Békessége nem volt háborítatlan. A maga szenvedését ugyan el tudta hordozni, de ha miatta másoknak kellett megszenvedniök, nehezen tudta elviselni. Sokakat riasztottak el mellőle. De amerre járt a nagyvilágban, benső barátokat szerzett, akik névtelenekként hordozták imádságaikban, itt-ott adván egy biztató jelt, mely lelki erősödést jelentett a magános tanítványnak. Sose volt körülötte több néhány barátnál, akik előtt megnyílt, mert bizalmat nyert bennük. Sokakban kellett csalódnia. Talán leginkább abban is, hogy — a bírósági rehabilitáció után (1956) — saját egyházában nem történt kezdeményezés, hogy tényleges megbékélés jöhessen létre. Ahol oly sok szó esik a békéről, a békítés és a megbékélés gondolata nem tudott kicsirázni. Úgy kellett elmennie közülünk, hogy csak a feltámadás Ura simította ki arcán a megbékélés örömét. Mindnyájan adósai maradtunk. Otthoni és külföldi evangélikusok egyaránt. Megtébolyult világban élünk, ahol nemcsak a testvéri szó, hanem még egy testvéri kézszorítás és egy látogatás is kényes latolgatás tárgya. Ebben különbözött a töprengőktől. Bátorságának itt a gyökere. Magáról is elmondhatta volna: „szerettem az igazságot, megvetettem a gazságot. Ezért halok meg számkivetésben.“ Ebben az értelemben volt tragikus jellemű: erénye, ti. igazságszeretete és nyíltsága, volt szenvedő életének kovácsa. Azok közé tartozott, „akikre nem volt méltó a világ". (folyt, a 3. lapon)
