Útitárs, 1978 (22. évfolyam, 1-5. szám)
1978 / 4. szám
ÚT/Tfíns Gémes István: Kicsoda Jézus Krisztus? III. Mi igaz és mi téves a modern Jézus képekben? Induljunk el egy általános megállapításból. Jézus Krisztusról Pál apostollal valljuk, hogy őbenne Isten teljessége volt és hogy Ö az Isten titka. S ha ez így van, akkor le kell mondanunk arról, hogy Őt valaha is teljesen megragadjuk, megértjük és titkát megfejthetjük. De ezzel már hozzá is járultunk ahhoz, hogy belőle mindig csak egy-egy „szeletet“ fogunk megismerni, ill. hogy joggal alkothat minden korszak önmaga számára, neki legmegfelelőbb Jézus-képet. Gondoljunk csak például a képzőművészetre, közelebbről a festészetre. Ugye, hogy milyen nagy különbség van a korai keresztyénség zordon vagy világbíró Jézusa, a középkori uralkodó Jézus és a modern absztrakt művészetek Jézus ábrázolása között? A művészi Ízlés is különböző lehet és ennek megfelelően mondhatom, hogy az egyik vagy a másik nem tetszik. Ez Ízlés dolga. De óvakodni fogok attól, hogy a nekem nem tetsző stílusú képtől megvonjam a polgárjogot vagy azt mondjam rá, hogy hamis Jézus-képet ábrázol. így vagyunk azokkal a képekkel is, amelyeket korunk alkot. Mindegyiknek van megszívlelendő vonása, s mindegyiknél ki kell szűrni azt, ami nem odavaló. Lássunk csak néhány ilyen képet. 1. Szívesen ábrázolják ma úgy Jézust, mint aki ember volt, a szó teljes értelmében. Éhezett, szomjazott, elesett és újra fölkelt, sírt és örült. De főleg egyszerűsége és a szegényekkel való együttérzése volt szembetűnő. Ismételten látjuk Őt evangéliumi jelenetekben, ahogy emberek baján megesik a szíve, vagy ahogy az akkori társadalom kivetettjeivel asztalhoz ül. Ezért jogosult Jézus ilyen ábrázolása, mert a középkor túlságosan földöntúlinak, valami szellemi-lelki nagyságnak és ítéletre eljövő zordon bírónak szerette Őt ábrázolni. Hogy megindult a szíve az elesettek baján, hogy itt járt és galileai halász módján élt, hogy kiábrándultán kiáltott föl: „meddig szenvedlek el még titeket?“, hogy Bétáméban sírt Lázár barátja fölött — ezt vagy elhallgattuk, vagy inkább csak képiesen fogtuk föl. És hányszor lett belőle a középkori vallásosságban valami távol trónoló lény, mintha János soha azt nem hirdette volna felőle, hogy Benne „Isten itt közöttünk verte fel a sátorát“ (Ján 1,14). És hányszor ábrázoltuk Őt a végítélet zordon bírájaként, olyan hangsúllyal, amely elnyomta az őskeresztyén gyülekezet örvendő imádságát: Jövel, Uram Jézusl Árnyoldala is van persze ennek az ember-Jézus-képnek. Például az, hogy Jézus nem lesz több, mint követendő példakép. Ha tehát utánozom Öt viselkedésében, akkor utánozom az Ö magatartását. Jézus a példaképem és kész. De ugyanakkor elfelejtem, hogy Jézus magára mutatva azt mondta, hogy „az Isten országa“ van tanítványai között őbenne. És el is mondta, hogy elközelített az Isten országa, térjetek meg és higgyetek az evangéliumnak, vagyis Isten Benne testet öltött szeretetének. Én utánozhatom Jézust irgalmas tetteiben, de ha itt megrekedtem a követendő példaképnél, soha el nem jutok lénye mélyebb megértéséhez. Mert általa közénk jött az Isten országa, de az én jótetteim által is ez fog bekövetkezni? Nem vezet ez beképzeltséghez és önhittséghez? 2. Még divatosabb lett Jézust mint szociális forradalmárt és a társadalom megváltoztatóját ábrázolni. Lehet ezen elfogadható vonásokat fölfedezni? Kétségtelen tény, hogy Jézus szíve azok felé húzott, akiknek az élet napos oldalából kevés jutott. Állandóan szívesen volt a szegények között és beszélt hozzájuk. Példázataiban gyakran húzta a rövidebbet a gazdag, az önteit, a megkeményedett és jutott mennyei örömök és jóvátétel birtokába a szegény. — Az is kétségtelen, hogy amikor a szeretet cselekedetét, amellyel emberen tudott segíteni, elébe helyezte a törvényekhez ragaszkodó merevségnek, akkor tulajdonképpen lázadt a meglevő rend ellen és annak érvényét kétségbevonta. Joggal mondta valaki — nem kisebb, mint Pál —, hogy ahol a szeretet megjelenik és érvényesül, ott megszűnik minden törvény. Hogy mit nem lehet elfogadni ebből a képből, azt röviden el lehet mondani. Mindenekelőtt a szegénység vagy a szegény dicsőítését nem. Jézus sokszor beszélt a szegényekről, a kicsikről, a megvetettekről és a kisemmizettekről. De ezek a kifejezései igen áttetszők és Máté evangélista joggal mondatja a hegyi beszéd Jézusával, hogy a lélekben szegények boldogok. Jézus szemlélete szerint nem az a gazdag, akinek sok a vagyona, hanem aki föiruvaikodottságában az Istent fölöslegesnek tartja, s nem a fizikailag nyomorgót nevezi szegénynek, hanem azt, aki az „Istenben gazüag". UgyancsaK igaz, hogy Jézus nem S0Kt\ai járult hozza a topapok és irástuóok haialmanaK a megszuaraitasanoz. De föirorgatonak, forraaaimarnak őt már csa* azért sem lehet nevezni, mert O az országát nem e világból vaionak nevezte, es ezen azt értene, hogy abban természetesen más normaK uralkodnak majd. Es ami az Ö lényétől teljesen idegen volt, az a bosszuauásnak megtorlásnak, eiégtételszerzesnek a gonuoiata. Inkább a Keresztfára szögezteue magát, semmint kardot rántott volna a leigazokra. Tudjuk, hogy Péternek mit keuett nyelnie, pedig latszóiag Ot akarta karddal megvédeni. „Hát azt hiszed, az én Atyám nem bocsáthatna angyallégiókat a rendelkezésemre?“ De az én országom nem e világból való. 3. Újabban Jézusnak, a titokzatosnak a képe terjed közöttünk. A háttérben az áll. hogy Pál is annak nevezte Ot és Jézus maga is az Isten országáról mint titokról beszélt. Van spiritiszta Jézus-ábrázolás, amely öt valóságosan eiszeliemiesitve mutatja, mint aKinek kevés köze van ehhez a piszkos sárgolyóhoz. Van valami vonzó ebben a Jézus-képben. Magam is szívesen elidőzöm annál az evangéliumi jelenetnél, ahol Jézus a megdicsőítés hegyén valósággal elvarázsolta, megbüvölte tanítványait; vagy állok szívesen azok között, akik egy-egy csodatetténél ámuldozó elragadtatással bámészkodnak. És nem kell ahhoz tudathasadásosnak, hisztérikusnak vagy szépléleknek lenni, hogy megejtse az embert az a Jézus, aki több, mint tudás, tapasztalás, anyag vagy realitás, s aki lelki nyugalmat, kiegyensúlyozottságot és szellemi élvezetet ígér és nyújt a követőinek. Hogy újjongott Reményik Sándor „János evangéliuma“ című versében afölött, hogy a többiektől eltérően János evangélista mit sem tud jászolszagról, Máriáról, nem közöl születéstörténetet, mert ez nem érdekli. Annál magasztosabb a hangja, amikor belekiáltja a világba: És az Ige testté lett! Mégis látnunk kell e kép árnyoldalát, (folyt, a 8. lapon)
