Útitárs, 1978 (22. évfolyam, 1-5. szám)
1978 / 3. szám
5 Vájta Vilmos 60 éves Akár hisszük, akár nem: június 15-én tölti be hatvanadik életévét dr. Vajta Vilmos. Nem volt a teológiai tudománynak ebben az évszázadban olyan magyar művelője, aki magyar és egyházközi viszonylatban olyan figyelemre méltó szolgálatra tekinthetne vissza, mint Vajta Vilmos. Doktori értekezése, mely német nyelven két kiadásban s utána angolul is megjelent, standard-munkának számít. Ez vonatkozik nemcsak arra a különleges területre, melyet az értekezés felölel, az istentisztelet teológiája területére, hanem általában a Lutherkutatás területére is. Számtalan értekezésében és könyvében további munkákkal gazdagította a teológiai irodalmat. Nem hiába tüntette ki díszdoktori címmel egy német, egy amerikai és egy francia egyetem. Mint egyházi vezető is olyan szolgálatot végzett, amilyen magyar lelkésznek még nem jutott részül. A Lutheránus Világszövetség teológiai osztályának első igazgatójaként minden világrészt beutazva végzett úttörő szolgálatot, s egy időszakban mint az „igazgatók tanácsának“ elnöke, a Világszövetségnek de facto vezetője volt. Mint strasbourgi ökuménikus intézet igazgatójának, egyházi tevékenysége állandóan meszire ágazik. Tanácsát számtalan kérdésben kérik ki, s a világkeresztyénség élen járói közé számítjuk. Mindemellett korának kérdései is élénken foglalkoztatják. A magyar evangéliumi ifjúsági konferenciákon tartott előadásai, s az Útitársban megjelent cikkei arról tanúskodnak, hogy a jelen égető kérdéseinek is ritka sokoldalú ismerője. PUSKIN, Szovjetúnió. A leningrád melletti Puskinban a hatóságok megengedték egy 1933-ban becsukott templom újra megnyitását. Főleg finn származású evangélikusok, de oroszok és németek is használhatják újra a templomot. — Új templomot kapott a Tadzsik SZSZK fővárosának, Dusanbé-nek evangélikus lakossága is. Októberben avatták föl az új istenházát. A megnyitó istentiszteleten 600 főnyi gyülekezet vett részt, nagyobb részt az egykor oda kitelepített volgai németek és leszármazottaik. A külföldi magyar egyházi munka folyamatosítására szervezett Munkaközösségnek s e közösség Intézőbizottságának az 1957-ben történt elindulás óta mindmáig elnöke. Nem sok olyan külföldi magyar gyülekezet van, melyet személyes látogatás alapján ne ismerne, s a külföldi magyar lelkészek és egyházi munkások nagy része is arról tanúskodhatik, hogy személyes kérdéseikben is számtalan esetben volt segítségükre. így püspöki cím nélkül is „vigyázóia“, episzkoposza volt a külföldi magyar evangélikusságnak 1956 óta. Hatvanadik születésnapján Isten gazdag áldását kérjük további szolgálatára. Terray László BÉCS, Ausztria. Az Osztrák Köztársaság kancellárja kitüntette Dr. Ernst Eberhard egyháztanácsost, az Osztrák Evangélikus Egyház sok irányú megsegítése körül szerzett érdemeiért. Nagy barátunkniak mi -is gratulálunk magas kitüntetése alkalmából! ERLANGEN, NSZK. A kisebbségben élő evangélikus egyházak életéről beszámoló lap, a „Lutherischer Dienst“, legutóbbi számában cikket közöl, képekkel illusztrálva, a Magyarországi Ev. Egyház 18 szeretetintézményéről. _ ümáfísm A majdról és a mostról Mennyi meg nem értés, mennyi félreértés. Mi másokat, mások minket. És többnyire nincs rá érkezésünk — időnk, erőnk, kedvünk, módunk —, hogy leüljünk és tisztázzuk, megbeszéljük, kibeszéljük őket. Sokszor, mire leülnénk, már késő. Már nem lehet kibeszélni. A kölcsönös hallgatás hetei, hónapjai, évei alatt a meggondolatlanul elszórt mag terebélyes fává növekedett. Hatalmas lombbal, hatalmas gyökérzettel. A rosszul ültetett fákat többnyire már ki sem lehet dönteni többé: magunkkal rántanánk az egész házat. Ha kivágjuk, ott marad a tuskó. Kiásni nem lehet, beleforrt az alapba, megrogynék a helyén a fal. És ilyenformán vagyunk az örömmel is. A ki nem mondott szavakkal, az elmulasztott mosolyokkal, a máskorra halasztott simogatásokkal. Máskorra? Mikorra? * Gyakran föllapozom mostanában Kosztolányi egyik versét, a Szeretet címűt. Mennyi ember van, akit szeretek. — Mennyi, akivel „találkozunk is olykor-olykor“ és megmondhatnánk, és mégsem szólunk. — Mégsem beszélek, mert csak a részeg aggastyánok s pulyák fecsegnek. Ilyesmiről szólni nem Ízléses. — Meg aztán nincsen is időnk. Meg aztán lassan szavaink sincsenek már. Lassanként elfelejtjük az örömszerzés, a meghittség, az egyszerű szeretet szavait és gesztusait. Orrot fintorítunk, elhúzzuk a szánkat, mert az ilyesmi ma „édes“ és „romantikus“. Csupa lesújtó értelmet nyert jelző. És mögötte, a merev pléhpofa mögött a csikorgó hiány. De majd ... fogadkozunk néha. Majd egyszer. — Mikor? De hogyha majd meghalok egyszer s egy csillagon meglátom őket, átintek nekik kiabálva, hajrázva, mint egy gimnazista: „Látod, téged is szerettelek!“ Mégis, nem lehetne egy kicsit kevesebb hajrával, de egy kicsit hamarébb? Például most és itt? Csillagok helyett a földön és a halálon túl helyett az életünkben? Esetleg még ma, de legkésőbb holnap? Rónay György
