Útitárs, 1978 (22. évfolyam, 1-5. szám)

1978 / 1. szám

3

Cseri Gyula:

A hivő ember és a hit válsága

Miért szükséges egy — a hit kérdéseiről szóló — konferencián a hit válságáról is szólni? Először is történelmi okokból. A keresztény hit kihívásban él, válsága korszaktipikus jelenség. Ez nem jelenti természetesen azt, hogy a hit kizárólag védekező helyzetben van. A hit is kérdéseket tesz fel korunknak, sőt úgy tűnik, hogy a hit válik újabb kihívássá az autonóm emberszemlélettel szemben. A hit kifejezésének és megújulásának a mozgató ereje azonban nagy mértékben az őt ért újkori kihívás. Hegeli fogalmakkal kifejezve: kultúránkban a hit a tézis, a válság az antitézis.

Másodszor egy lélektani okból. A hivő ember is rendelkezik tapasztalattal az „elméleti és szívbeli ateizmusról“ (E. Bizer) — saját életében. Ez a tapasztalat — lélektanilag — „árnyékéletünk“ körébe tartozik. „Árnyéknak“ nevezzük C. G. Junggal személyiségünknek az inferior részét, azon lelki diszpozícióinknak az összességét, amelyek tudatos életformánkkal és életszemléletünkkel összeegyeztethetetlenek és ezért meg sem valósíthatóak. Árnyékéletünk kiegyenlítőén viszonyul tudatos életünkhöz, az ellentmondás funkcióját tölti be, ezért nem azonos az erkölcsi rosszal. Ide tartozik mindaz, amit tudatos énünk nem ismer el, de ami rá akarja kényszeríteni magát személyiségünkre; az ateista esetében pl. vallásos vagy babonás diszpozíciók. A kételyben és a hit válságában kifejezésre jutó ellentmondás a hivő ember „árnyékvilágába" tartozó impulzusokkal függhet össze. Az egészséges lelki növekedés egyik feltétele pedig árnyékéletünk elfogadása és feldolgozása.

Az abszurd lét felismerése

A felvilágosodás militáns ateizmusa, valamint a XIX. század embertani és társadalmi valláskritikái és természettudományos materializmusa után, a XX. században a hit válságának új aspektusaként jelentkezett a létezés abszurditásának, értelmetlenségének a szemlélete. A megismerés filozófiai és a valláskritika társadalmi kérdéseiről a súlypont az egzisztencia kérdésére tevődött át. Ez a nézet a lét mindennemű túlértékelésével szemben — így a természettudományos optimizmussal vagy bármely ideológiával szemben — kritikát gyakrol. A lét abszurditásának megrázó felismerése kultúránkban nem

A hit válsága

szükségszerűen a hit előállomása. Ugyanakkor elmélyítőleg hatott századunkban a hitre.

Az autonóm ember eszméje

A hit krízisének mind az egyén életében, mind kultúránkban egyik fő motívuma az ember autonómiára való törekvése. Ez a törekvés — az újkor egyik fő jellemvonása — a középkor végén az élet legkülönbözőbb területein jelentkezett:

— a teológiában az által, hogy Isten logikai szükségszerűségét nem ismerték el (Herbert of Cherbury);

— erkölcsi téren az által, hogy a parancsolatokat életszabályokkal helyettesítették (Montaigne);

— a politikában az állam-raison elvének bevezetése által, ami egyet jelentett a politika és erkölcs különválasztásával (Machiavelli);

■— a jogtudományban a természetjog szemléletében, amely akkor isérvényes, „etsi deus non daretur" (ha Isten nem létezne);

— a filozófiában a deizmus és panteizmus irányzataiban.

Az értelem egy modell-eset alapján (Kopernikusz felfedezése) szabadult fel erre az autonómiára, amennyiben a világkép kérdésében saját illúzióit és tévedései mechanizmusát leleplezte és felfedezett egy olyan eszközt, amelyet azután más területeken is alkalmazhatott: a kérdező, tapasztaló és kutató ember mindenkori helyzetére való kritikai visszakérdezést. A kétely módszerré lett a valóság megismerésében. Ennek embertani következménye volt az a felismerés, hogy hit nélkül, Isten nélkül is ember maradhat az ember.

Erre az autonómiára való törekvés rejlik ma is gyakran a hit válsága mögött. A francia író, Du Bos szerint a „dépassement“, Isten végső valóságától való visszarettenés, a minden iránti elkötelezetlenség évszázadunk legjellemzőbb nyomorúsága. Jellemző azonban, hogy Isten embertani és kozmikus szükségszerűségének a kérdése korunkban újra előtérbe került.

Isten „hallgatása“ és az abszurd lét Kultúránkban két metaforikus kifejezés utal különösképpen is a hit krízisére: Isten „hallgatása“ és Isten „halála". Mindkét kifejezés eredete visszanyúlik az ókorba, korunkban azonban szellemi mozgalmak jelszavaivá váltak. Mindkét kifejezésben felismerhető az abszurd világ, ill. az ember független-ÚT/TfíRSm

ségre törekvésének kettős élménye. Már a zsoltáríró is „Isten hallgatásával" hozta kapcsolatba élete kikutathatatlan ellentmondásosságának a tapasztalatát. Isten megvalósíthatatlannak tűnő követelményei pedig — és egyoldalú „hatalmi fölénye" — függetlenségünk igényét ébreszti föl bennünk, ami más vonatkozásban „Isten halála" gondolatának felel meg. Az abszurd létezés élményéből — amit leggyakrabban a szenvedés, igazságtalanság vagy értelmetlenség formájában élünk át — több irányba vezethet kiút: a hit megújulásához, de a hitetlenségben való megerősödéshez is. Mindkét kifejezés negatív érzelmekkel kapcsolatos bennünk, így a harag, a vád és önvád, a felháborodás, valamint a magasabb rendű remélt igazság elvesztése miatti gyász érzésével. Ez a válság döntések elé állít bennünket.

Albert Camus életművével szeretném szemléltetni a hit krízisének ezt a vonatkozását, amit Isten „hallgatásának" nyomasztó csendjében élünk át. Nemcsak azért választom ezt a példát, mert Camus az abszurd lét gondolatának legkövetkezetesebb képviselője századunkban és mert művei széles körben hatottak, hanem azért is, mert benső fejlődése sok tekintetben a krízisbe jutott hivő újtára emlékeztet.

Camus az élet — mediterrán napfénydús és illatterhes — élvezetének a romantikájából indult ki (Noces c. regénye). Ez az idealizmus és optimizmus tölti be Caligulát, a fiatal császárt is (C. című drámájában) pályafutása kezdetén. A politikai hatalom ellentmondásai azonban hamarosan eljuttatják a császárt a lét ellentmondásainak a felismeréséhez, ami végül is a hatalom cinikus érvényesítéséhez vezeti el. „Végre megértettem a hatalom hasznosságát — mondja. Ma és a jövőben szabadságomnak nincsen többé korlátja." A világ abszurditása kézzelfoghatóvá válik az „én" és a „nem én", a remény és a valóság, a szándék és az eredmény ellentmondásában.

A hatalom korlátlan gyakorlása azonban nem jelent könnyebbséget. „A világ, úgy ahogyan fenn áll, elviselhetetlen" — tör ki a császár. „Szükségem van a holdra, a szerencsére vagy a halhatatlanságra, valamire, bármilyen őrültség legyen is az, ami nem ebből a világból való" — állapítja meg. Az öngyilkosság nem megoldás ebben a helyzetben. Erre a nézetre Camus Sisiphys c. filozófiai esszéjében jut el. A lét abszurditása az ember és a világ folytatás a 6. lapon