Útitárs, 1978 (22. évfolyam, 1-5. szám)
1978 / 3. szám
4 mnnnsm Emlékezés Sopronban Az emlékezés, a gondolat indította Sopronba, a 700 éves jubileumát ünneplő városba a múlt év augusztus 13-án azt a több száz öregdiákot, akik a Soproni Evangélikus Tanítóképző Intézetben szereztek tanítói oklevelet, s azt követően szétszéledtek az ország minden tájára, hogy néptanítóként evangélikus gyülekezeteink és népünk szolgálatába szegődve végezzék áldozatos munkájukat. Az ősi Alma Mátert ugyan a II. világháború bombázása eltörölte a föld színéről, de a volt növendékek lelkében továbbra is ott ragyogott a kis piros tornyos, kedves klasszicista épület felejthetetlen képe. E csodálatos közösség már egy évvel korábban országos gyűjtést indított, hogy a befolyt pénzadományokból a nagy múltú intézet helyét emléktáblával jelölhessék meg. A nemes szándék valóra vált, és immár bronztáblába öntve, kedvesen, meghatóan, szépen, mindenki számára érzékletesen kidomborodva látható az „iskola“ egykori képe, melyről Kónya Lajos így emlékezett meg 1958-ban: „Iskolánk, zúgó százéves kas, ki rajokat küldtél esztendőszám, hogy megváltsd a falvak népét s felemeld a tudás fényes fennsíkjaira — neved bennünk él, s ha szólunk, szavak felhangjaiba híred belezeng!“ — Ennek az emléktáblának a felavatása és a száz évig működő intézményre való emlékezés gyűjtötte össze a Május 1. tér és a Múzeum utca sarkára azt az ünneplő ruhás sereget, amely átélője volt a soproni ünnepségsorozat legmeghatóbb eseményének. Vessünk mi is most egy futó pillantást a múlt eseményeire. A Lutheri reformáció szellemi örökségének egyik legsúlyosabb tétele a nép széles rétegei számára az anyanyelven való iskoláztatás biztosítása volt. E feladat megvalósításához „oskolamesterekre“, oktatókra volt szükség. A tanítói pályára készülő ifjaknak a kor színvonalához mért műveltségi felkészítését kezdetben a sárvári, a csepregi, a nemeskéri, a győri hírneves iskolák, majd később a soproni és pozsonyi főgimnáziumok végezték. Ezen a módon még csak inkább a Kisalföld és a Dunántúl egy részére kerülhettek un. nótáriusok, „mesterek“, levitatanítók. Tanítóképzésről azonban csak 1829-től kezdődően beszélhetünk igazán. A kemenesaljai ev. esperességnek 1826. évi közgyűlésén Beliczay Jónás esperes indítványozta első ízben, hogy „bízassák meg a soproni ev. főiskola egyik tanára ott a neveléstannak rendkívüli tantárgyként való előadásával, a gyülekezet kántora pedig az orgonálás tanításával". Borgátai Szabó József főgimnáziumi tanár meg is kezdte 1829-ben a neveléstan tanítását a soproni evangélikus líceumban. Ez a kezdetleges forma maradt érvényben 1853-ig. Ezen időszakban a tanítói pályára készülő hallgatókat szerdán és szombaton a rendes tanóráikon felül délután még külön tanították az „oktatás módjára" és az orgonálásra is a gimnáziumi kereteken belül. A tanítóképző tanfolyam vezetését 1853-tól kezdődően Pálfy József főgimnáziumi tanárra bízták, aki azonnal átszervezte a régebbi formát, és a képzés időtartamát is háromról négy évre emelte, sőt a rendkívüli tantárgyak számát is növelte. Pálfy azonban ezek után sem volt elégedett az ilyetén képzett evangélikus tanítók felkészültségével. Ezért Király József Pál főgimnáziumi igazgatóval és Kolbenheyer Mór soproni lelkésszel elhatározták az önálló tanítóképzés megvalósítását. Szervező és felvilágosító munkájukkal megnyerték a közvéleményt tervük megvalósításának, és igen komoly gyűjtőmunkába kezdtek. Ezt követően a dunántúli evangélikus egyházkerület Királyt és Kolbenheyert külföldi tanulmányútra küldte a tanítóképzés szervezeti kérdéseinek tanulmányozására. Megjárták Svájcot, Németországot, Hollandiát és Angliát, ahol az értékes tapasztalatokon kívül még jelentős pénzösszeget is szereztek céljuk elérésére. Közben Pálfy idehaza végezte az előkészítés és pénzgyűjtés céltudatos munkáját. És a hitből fakadó elhatározás hitet ébresztő eredményes vállalkozásnak bizonyult: már 1857-ben letették az intézmény céljait szolgáló új épület alapkövét; 1858. október 3-án pedig fel is avatták és megnyitották az új épületben működő intézményt. Ezáltal az evangélikus tanítóképzés 10 évvel előzte meg az 1868. évi XXXIII. te. intézkedését, amely az állami tanítóképzés megszervezéséről szólt. Az intézet indulásakor 3 évfolyamos volt. Az 1883/84. tanévtől négy évfolyamra bővült, és az intézet mellett ekkor önálló gyakorlóiskola is létesült. Az iskola életében további fejlődést jelentett a képzés időtartamának 5 évfolyamra való felemelése, 1923-tól kezdődően. Majd 1938-ban módosult a tanítóképző jellege is, mert az állami intézkedéseknek megfelelően új szervezésű líceummá, vagyis gyakorlati irányú középiskolává alakult át. Ebben az időszakban az ötödik évfolyam helyett, a már érettségizett ifjak, egy éven át valamelyik népiskolában „gyakorlóéves tanítóként" működtek, ahol az iskolai tanításban bizonyos gyakorlatra tettek szert. A gyakorlóév végén pedig képesítő vizsgát tettek. A képző épületét 1945-ben bombatalálat érte és használhatatlanná vált. Az intézmény azonban igen nehéz körülmények között bérelt helyiségekben vagy más iskolák épületében megtűrtén tovább folytatta munkáját. Még 1946. május 15-én is az ősi épületben tartották a ballagást. Ekkor szólalt meg utoljára a kis bochumi acélharang a toronyban, mely most a Győrsági Evangélikus Gyülekezetben szolgál. Ezt követően még 1946-ban egyik volt évfolyam öregdiákjai ott tartották osztálytalálhozójukat, ami rendben meg is történt, de pár nappal később, 1946. jún. 23-án, vasárnap este nagy robajjal összeomlott evangélikus egyházunk lelki várának egyik erős bástyája. Intézetünket az 1948-ban bekövetkezett államosítás után már Soproni Állami Tanítóképzőnek nevezték... Mit írhat még a krónikás e rövid visszapillantás után? Igen, valamit.. . Legyen az emléktábla egy néma felkiáltás, hogy nem halt még ki a hála a nemesen érző emberi szívekből! Legyen arról szóló bizonyságtétel is egyben, hogy a hála az erkölcsi értelemben adott gazdagság drága gyümölcse, amikor a szellem emelkedettsége, a lélek kifinomultsága és a szív jósága ragyog aranynál, ezüstnél fényesebben és a gyémántnál is ékesebben! Pálfy József, a nagy alapító gyújtotta meg egykor ez eszmei lángot. Volt Igazgatók és volt tanárok hitük s tehetségük szerint mind-mind tettek hozzá magukból újabb fényt. De lélekben és a történelemben azért oly ékesek és nagyok, mert az intézményben eszmévé finomult nemes hagyományokat át tudták örökíteni az utódokra, a későbbi nemzedékekre is. Ez az eszme hatott és hat — és magukon viselték mind a Sopronban összesereglett öregdiákok a hitnek a finomszövetű ruhatárát — lelkűkben. Major Sámuel (Evangélikus Élet, részlet)
