Útitárs, 1978 (22. évfolyam, 1-5. szám)
1978 / 2. szám
A zsidó önmagán is nevet Ezt közölte velem Safadban, Galilea egyik nevezetes városában egy Dél-Afrikából nemrég bevándorolt zsidó. Hitetlenül néztem rá, mert az jutott eszembe, hogy ő nem volt Európában azokban az évtizedekben, amikor a zsidóknak semmi okuk nem volt a nevetésre. De izraeli körutam során rájöttem: igaza van. Én egyelőre egyáltalán nem nevettem sem önmagámon, sem máson, mert az El AI, amelynek egyik gépe volt arra hivatott, hogy engem Tel Aviv-ba vigyen, Frankfurtban állt és nem volt hajlandó elindulni. Különböző kifogásokat mondtak a mikrofonba: technikai hiba, rossz időjárás ... öt óra hosszat hallottuk már többször ugyanazt. A kofferek teljes kicsomagolásától amúgy is megviselt utasok egyre ingerültebben vették tudomásul, hogy az El AI mindenre gondol, még az ebédükre is, csak éppen a repülésre nem. Tel Avivban, ahová éjjel egy órakor érkeztünk meg, hallottam, hogy sztrájkoltak. Jusszuffal az éjszakában Utazási irodám Tel Aviv-ban székelő hölgye meglehetősen hűvösen fogadott, mintha én lettem volna az El AI ötórás késésének az oka. A busz, amelyik Jeruzsálembe vitt volna, mondta szemrehányón, már persze elment. Odatuszkolt egy taxihoz és heves magyarázkodásba kezdett. Héberül vagy arabul — nem értettem. A taxivezető aztán mint egy őrült, elkezdett egy kanyargós úton hajtani, közben tört angolsággal közölte, hogy ö arab, Jusszufnak hívják és most Jeruzsálembe megyünk. Mentünk? Vágtattunk! Amikor pedig nem sokkal a start után a zsidó katonai kontroll megállította Jusszufot, állandóan felém mutogatott, mondván, hogy „Turiszt“, ezzel indokolván sebességét, a katonák szintén nem nevettek, hanem szigorú feddésben részesítették szegény Jusszufot, aki ezek után még gyorsabban hajtott ... — Amikor aztán az éjszaka sötétjében Jeruzsálem dombjára felértünk, szintén nem tudtam nevetni. Úgy éreztem magam, mintha villanyütés ért volna. Kanyarogtunk az éjszakában, keresvén a hotelt, amelyet „Szent Föld“nek nevezett el tulajdonosa. A Szent Föld portása szintén arab volt. Kifizettetett velem 70 márkát Jusszufnak, mondván, hogy én ezt az összeget majd visszakapom az utazási irodámtól. (Mondanom sem kell, hogy a mai napig nem kaptam vissza.) — Háromórás alvás után „beintegrálódtam“ a csoportomba. Kicsi csoport volt: egy amerikai házaspár, egy brazilai fiatalember, egy öttagú bolíviai család, valamint jómagam. Vezetőnk, Mohamed, egy szigorúan hivő muzulmán, aki napjában ötször, előírás szerint imádkozott és nem fogadott el borravalót. Végigvezetett minket Názáreten, elvitt Betlehembe, megmutatta Jákob sírját, majd Kapernaum gyönyörűségeit. Kapernaumban kezdtünk el „barátkozni“. Sajnállak titeket mondta nekem ékes angolsággal, mikor látta, hogy a bolíviai család mélységes megilletődöttséggel térdre esett a kápolnában és csókolta a márványkövet. Miért sajnálsz minket, Mohamed? — kérdeztem kíváncsian. — Mert ti mind pogányok vagytok — hangzott a „megsemmisítő“ válasz. — Látod, Mohamed — feleltem —, ez csak nézőpont kérdése. Mi tudniillik titeket sajnálunk, ugyanezzel a megokolással. Tehát kvittek vagyunk. — Mohamed nem felelt. Komoran bámulta a Genezáret tavat. A kicsi autóbusz ismét elnyelt minket magában s a Tábor hegy alatt elindultunk. A nap hirtelen eltűnt, de a busz egyik oldalán még látszott, a másik oldalán pedig már a hold tündökölt. Az országút teljes sötétséggel kígyózott. Leírhatatlan hangulat és feszültség volt köztünk. Mi a sötétben igyekeztünk előre, a nap az egyik oldalon még világlott, a hold a másik oldalon csillogott és mi hallgattunk. S ekkor az amerikai hölgy hirtelen elkezdett énekelni. Egy régi, nagyon régi zsoltárt énekelt, amelyet ismert a brazil fiú, a bolíviai család s a magyar Réka is Kölnből. Olyan felszabadultan énekeltünk s annyira éreztük, hogy ha valahol, valamikor valami is történt ezen a földön, annak itt, ezen a helyen kellett történnie, hogy a hideg futkosott a hátunkon. Mohamed hátranézett és a pillantásában minden volt, csak sajnálat nem! S a Tábor hegy diadalmasan magasodott baloldalt, a Genezáret tava pedig sötéten „beszélt" a megtörtént csodákról. A csodákról, amelyekről mindenki a maga nyelvén tanult és olvasott, de amelyeket a szívünkkel hiszünk . . . L. Bíró Réka (folyt, az 1. lapról) tamorfózist jelent. Aki hitben él, tudja, hogy ez az élet csak egy eljövendő életnek az előcsarnoka. „Aki hallja az én igémet és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van; sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe" (Ján 5, 24). Ezért nem rettenthet meg sem a szeretteink, sem pedig a magunk előbb-utóbb eljövendő halála. Az Űréi vagyunk! Csak aki szembe tud nézni a halállal — Krisztus általi hitében —, az tudja megtalálni életének értelmét, minden új reggelnek, mint a feltámadás előhírnökének örömét. Egy afrikai keresztény egy reggeli áhítatot ezekkel a szavakkal kezdett: „Adjunk hálát Istennek ezért a mai napért, mely még hátralevő életünknek az első napja!" Akár élünk, akár halunk... De amíg élünk, minden új nap a feltámadás ígéretének felcsillanása. Krisztus ezért ment át a halálból az életre: aki hisz benne „ha meghal is él“ (Ján 11, 25). Jó lenne egyszer hívőknek és nemhivőknek — mint egyaránt halni készülőknek — egymással elbeszélgetni, hogy mit jelent a halál. S talán egy ilyen beszélgetés elsegítene ahhoz is, hogy egymással élni is tudjunk! ÚT/TRR5 Magyar evangéliumi lap. Evangelisches Blatt für Ungarn. Előfizetési ár egy évre: US $ 6.— ill. annak megfelelő más valuta Norddeutsche Landesbank Stadtoldendorf „ÚTITÁRS“ Konto-Nr. 29 366 879 Főszerkesztő - Redakteur: L. G. Terray, Morells vei 25, Oslo 4, Norwegen. Szerkesztő-verantwortlicher Redakteur: I. Gémes, D-7 Stuttgart 50, Sodenerstr. 43, Deutschland. Szerkesztőbizottság- Redaktionsausschuß: L.Kótsch, D-714 Ludwigsburg, Friedrichstr. 104, Deutschland; Dr. C de Péndy, Strandv. 37, Stockholm, Schweden; Dr. Fáy Gedeon, Zieblandstr. 16, D-8000 München 40; Szabadi Sándor, Reitplatz 1, D-6949 Wald-Michelbach. St.-Johannis-Druckerei, 7630 Lahr-12 15768/1978
