Útitárs, 1978 (22. évfolyam, 1-5. szám)
1978 / 2. szám
4 ümÉSSSM Hét férj felesége Hét férfié volt az asszony. Természetesen legálisan és egymás után. Mind kimúlt mellőle, egyik a másikat követte. Úgy hangzik, mint valami rémregény. Hétszer ment férjhez, hétszer nem volt szerencséje. Mit gondolhatott, ahogy sorra dőltek ki mellőle a férjek? De senkinek, a hatóságnak sem jutott eszébe, hogy utánanézett volna ennek a sebes halandóságnak? Hátha beteges hajlamú volt az asszony és valami ki nem derített ügyes rafináltsággal tudta eltenni férjeit az útból? Csak azért esetleg, hogy valami kielégíthetetlen mohósággal már a következő kimúlását készítse elő, s annak örüljön? De senki nem fogott gyanút s így a végén — hétszeres özvegyen — ő is elment a minden halandó útján és eltemették. Az izgalmas történetnek vége. De nem a kérdéseknek: melyiké lesz a hét közül a halála után? Ravasz gúnyolódok találták ki a történetet, s nem is kellene tulajdonképpen tudomásul venni. El is fejejthetnénk, hiszen csapdának készült. De a kérdést nem lehet olyan egyszerűen venni. Tényleg, kié lesz a házastársam s kié leszek én a halál után? Talán 20 napot vagy 65 évet éltünk együtt, mint férj és feleség. Szerelmi házasság volt, jól megértettük, szívleltük egymást. Vége lesz mindennek a halál pillanatában? Vagy találkozunk még és minden ott folytatódik, ahol abbahagytuk? Valaki egyszer azt Rakotosalama Jaofera Madagaszkár evangélizátora mondta nekem, hogy a keresztyénség a legkegyetlenebb vallás, ha ezekre a kérdésekre igennel válaszol... Milyen sokan nem tudnak itt a megváltozhatatlanba belenyugodni! És nyúlnak pótlékok után. Hihetetlen sikere van mindenkinek, aki legalább az elhunyt szellemével-lelkével létesítendő kapcsolatot ígér. Egy európai nagyváros napilapjában egy tibeti 10 német márkáért garancia mellett ígérte a kapcsolat-helyreállítást... Borsódzik a hátam, ahogy olvasom, hogy hogyan válaszolt erre, a neki csapdaként föltett kérdésre, Jézus. Annál is inkább, mert bele tudom magam élni a helyzetébe; legtöbbször nekem is olyanokkal van dolgom, mint akik a kérdést a mellének szegezték: ti. emberekkel, akik nem hiszik a feltámadást! Racionálisan, pragmatikusan, illúziók nélkül élők, akiknek maguk-gyártotta világában hol is lehetne még helye ennek a fantazmagóriának?! Mennyivel racionálisabbnak ismernek el akkor már egy asztaltáncoltatást, hiszen ahhoz már egy, parapszichológia néven éledező, tudomány is szállítja a laboratóriumi eredményeket, tehát a bizonyítékokat! Jézus válasza kettős Először is kimutatja, hogy a kérdés ilyen föltevése téves, mert abból indul ki, hogy a halál csak valami jelentéktelen közbenső állomás, amely után a kocsi ugyanúgy fut tovább, ahogy azt abbahagyta. Ennek a gondolkodásnak a lehetetlenségét mutatják ókori népek szokásai, amelyek a halottal együtt sírba tették kedvenc kasználati tárgyait, sőt kedvenc lovát vagy éppen kedves szolgáját. De a görögök hite is, akik az emberben legalább egy kis nemes részt különböztettek meg, amely a megszakadt fonalat — a közbejött halál ellenére! — odaát tovább pödörheti. Kora angyalokról szóló tanítását vette igénybe Jézus, amikor elmondja, hogy itteni sémáink, kategóriáink nem vihetők át egyszerűen odatúlra: ott sem nem házasodnak, sem férjhez nem mennek! Minek tehát mindenféle spekuláció? Másodszor pedig egészen új szempontot visz bele a vitába. Nem azt kérdezi, hogy mi mivé leszünk, hanem hogy kicsoda az Isten? Hiszen, ha halott az Isten, akkor nem kell tovább fájjon a fejünk. Akkor ő sem más, mint temetőcsősz, aki a halottak lelkét pásztorolja. De ennek ellentmond Jézus, amikor azt hirdeti róla, hogy ö élő Isten. Jobban mondva: Ő maga az Élet Ura. Ami nem csupán úgy értendő, hogy a még életben levők számára érvényes az uralma, hanem még inkább úgy, hogy nem lenne indokolt, ha uralmának az ember halála határt szabhatna. Már Mózesnek azt mondta, hogy ö Ábrahám, Izsák, Jákob Istene, azaz a feltámadt és élő ősatyáké. Jézus pedig azt hirdette, hogy „eljön az idő, és az most van, amikor a halottak hallják az Isten Fiának hangját és akik meghallották, élni fognak. Mert ahogyan az Atyának önmagában van élete, úgy a Fiúnak is megadta, hogy önmagában legyen élete“ (Ján 5, 25—26). Elképednek a válaszon a ravasz kérdezők. Nem hitték volna, hogy mesterkélt „story"-jukra ilyen kioktatás jöhet. S a körülállók, akik nagy Jézus-verésre voltak elkészülve, megdöbbennek. Ilyen megdöbbentő lehetett az is, amikor Isten húsvét reggelére föltámasztotta kereszten meghalt Fiát, hogy bemutassa rajta a mi sorsunkat is. S ez a Fiú 40 nap múlva el is távozott erről a földről, hiszen feltámadása után itteni életünk szűk kereteibe nem illett már bele. Mégis Páltól tanulgatom azt, hogy erre a nehéz kérdésre milyen lelkipásztori bölcsességgel kell válaszolni. Szalonikiben is ezzel vívódtak sokan a keresztyének között, s már-már úgy látszott, hogy úgy szomorkodtak, mint akiknek semmi reménységük nincsen. Pál tapintatosan és bölcsen válaszolt, de átforrósodik akkor a hangja, amikor így fejezi be: .......velük együtt elragadtatunk ... az Úr fogadására ... és így mindenkor az Úrral leszünk. Vigasztaljátok hát egymást ezekkel az igékkel“ (1 Thessz 4, 17—18). Ezért csatlakozunk a keleti keresztyének húsvéti köszöntéséhez: „Boldog feltámadást!“ Gémes István MOSZKVA. A Lutheránus Világszövetségnek hivatalos engedélyt adott a moszkvai vallási ügyek tanácsa, hogy 5000 db. német Bibliát (Luther-ford.) küldjön a Szovjetunióban levő német gyülekezeteknek. Ezt az ígéretet kapta Paul Hansen dán lelkész, a Luth. Világszövetség európai osztályának (kisebbségi egyházak) titkára, amikor ez év júniusában Moszkvában tartózkodott. Az akciót a Martin Luther-Bund is támogatta anyagilag.
