Útitárs, 1978 (22. évfolyam, 1-5. szám)

1978 / 2. szám

ÚT/TflfíS

Cseri Gyula:

A hit válsága

ii.

Abszolút Isten — abszolút ember?

„Isten az, aminél nagyobbat nem gondolhatunk" — állapította meg Anselm of Canterbury a XI. században. Az a tény, hogy Istent a keresztény hitben — és ennek nyomán az újkori valláskritikában — elsőrenden mint abszolút és változhatatlan létezőt értelmezték (ens absolutum), az ókori görög filozófiára vezethető vissza. Pláton szerint a tapasztalati világ látszat, egy változhatatlan eszmei világ tökéletlen tükörképe. Kimutatható, hogy e szemlélet hozzájárult ahhoz, hogy az abszolutság és változhatatlanság a középkori teológiában Isten két fő jelzőjévé vált.

E szemlélet alapján a tudomány tárgya a változhatatlan abszolút valóság, nem pedig a múlandó és változó. Innen ered a teológia és filozófia elsőbbsége is a természettudománnyal szemben, valamint az egyház merev társadalmi magatartása. A változó természet rendje — Isten, a teremtő által — megszabott rend. Ez magyarázza az egyház elutasító magatartását kezdetben a természettudománnyal szemben, amikor például Gallilei felismerte, hogy a természet kutatása szükségszerűen annak megváltoztatásávál jár. Az egyház társadalmi statikus magatartása pedig valamivel később, a XVIII. és XIX. század forradalmi mozgalmaiban vált az ideológiai kritika céltáblájává. Mindez visszavezethető arra a tényre, hogy Istent a hitben elsőrenden, mint az abszolút tényezőt tekintették.

Mivel ez az Isten-szemlélet a kereszténység teisztikus, tehát személyes Istent valló talaján állt, ennek az abszolút létezőnek az akarata is abszolút. Ez pedig ellentmond az ember szabadságigényének. Isten minden pillanatban cselekedhetne másképpen is, mint ahogyan éppen cselekszik — hirdette Duns Scotus. Kimutatható, hogy Luther híres kérdésében — „Hogyan részesülhetek Isten kegyelmében?" — az üdvbizonytalanság e gyötrő vallomásában, ez az Isten-szemlélet is szerepet játszott. Az abszolút Isten egyrészt egyre magasabb és távolabbi szférákba emelkedik előlünk, másrészt pedig azáltal, hogy állandóan megfigyelése alatt állunk, szabadságigényünkben korlátoz és félelmet ébreszt. Hogy ezek a mozzanatok a hit modern krízisében szerepet játszanak, mutatja a francia író, Sartre egyik megállapítása, amikor egyik drámai hősének Istentől való elszakadása felszabadult örömhöz vezet, mert nincsen többé, aki őt állandóan megfigyelje. Az újkori ateizmus kétségtelen következménye e spekulatív teológiák egyoldalú Isten-személetének. Miközben az újkor az abszolút Isten faszcinációjában él (lásd a „Legfőbb Lény" fogalmát, amit a felvilágosodás alkotott, vagy Hegel abszolút „Szellemét“), bensőleg annál inkább eltávolodott az autonom ember útján ettől az Istentől.

Ez az egyoldalú szemlélet végső soron összeegyeztethetetlennek tartja egy, a világban jelenlevő és ugyanakkor a világon-túli Istennek a fogalmát. Ebből ered a hit krízisének az a mozzanata, amit tapasztalat-deficitnek nevezhetünk. Isten csak annyiban tapasztalható meg, amennyiben a világban jelen van. „Minden megismerés az érzékelésre vezethető vissza" — állapította meg már az ókorban Arisztotelész. Isten pedig nem vált a teremtett világ részévé. Abban, amit érzékelek, Isten nem található meg.

Mégsem mondott le az újkori gondolkodás egészen Istenről. Kant szerint a tapasztalat két részből áll: az érzéki megismerésből és annak értelmifogalmi elrendezéséből. Az értelem kénytelen Istent logikai úton feltételezni — tanította a XVIII. században ez a nagy filozófus —, mert szüksége van rá a világ megmagyarázásában, közvetlen tapasztalatot azonban nem tud róla szerezni, mert a tapasztalat érzéki jelenségekre vonatkozik. Egy feltételezés

A jeruzsálemi szent sír temploma

előtt azonban nem tudok térdre borulni, egy posztulátumhoz nem imádkozhatok.

Isten mint Szentlélek és a hit válsága

Istennek, mint abszolút létezőnek az egyoldalú szemlélete kiváltotta az abszolút autonom ember egyoldalú gondolatát és a megfoghatatlanságba „nemesítette" Istent. Pedig a Biblia egy dinamikus Istenről szól, aki a Szentlélek ereje által önmagát adja, felülmúlja. Isten adja önmagát Jézus Krisztusban az embernek, Jézus adja önmagát az embernek. És mind ez a dinamikus mozgás ereje a Szentlélek: „Isten önmaga-túllépésének" ezt a folyamatátnevezhetjük Szentléleknek. A Zsidókhoz írt levélben pedig azt a gondolatot találjuk, hogy Jézus Krisztus a Szentlélek erejében adja önmagát Istennek, mint áldozatot. A Biblia „ens absolutuma" egy állandó mozgásban levő, a világban megjelenő, önmagát adó, változást előidéző szeretet és erő. — Pál apostol a karizmákat, Isten kegyelmi ajándékait, jelenségeknek (phanerozis) nevezi. Emlékezzünk Kant megállapítására, amely szerint a tapasztalat a jelenségekre, a fenoménekre vonatkozik. Hogy Isten közvetlenül nem tapasztalható meg, azt a Biblia is állítja (Ján 5, 37 stb.). Pál apostol azonban a kegyelmi ajándékok jelenségeit Isten jelenléte jeleinek tartja. Egy helyen pedig arról szól, hogy minden keresztény Szentlélekkel betöltött személy.

A Szentlélek tapasztalata szociális tapasztalat. Ez eleve ellentmond egy társadalmilag sztatikus egyháznak. Pál arra szólítja fel pl. a korinthusi keresztényeket, hogy mielőtt az úrvacsorához járulnának, szociális kapcsolataikat rendezzék. Korunk Szentlélekkel és kegyelmi ajándékokkal kapcsolatos megújulási mozgalmai összefüggésben állnak a hit krízisével és annak említett főbb mozzanataival. A válságra nincsen patentmegoldás, de a világ abszurdsága miatt szenvedő és szabadságát féltő ember, valamint az önmagát szeretetből az emberért túllépő Isten találkozásában új értelem és remény születik.

A BAPTISTA VILÁGSZÖVETSÉG 50

ezer USA-dollárt biztosított arra a célra, hogy Moszkvában Teológiai Akadémiát létesíthessenek, amint erre a hatóságtól engedélyt kapnak. A Szovjetunióban a baptista teológusok kiképzése eddig leginkább levelezőkurzuson történt, mivel a leendő prédikátorok közül csak kevésnek volt lehetősége, hogy külföldi főiskolán végezze tanulmányait.