Útitárs, 1977 (21. évfolyam, 2-6. szám)
1977 / 4. szám
ÚT/TRR5 Koltai Rezső: Vallásos nevelés a családban Jézus parancsa alapján így is fogalmazhatnánk: tegyetek tanítvánnyá minden ránkbízottat. Ez az, amit tőlünk elvárhatnak gyermekeink. De hol van ennek a határa? Mert hiszen a hit kizárólag Isten ajándéka. Tehát csak arról beszélhetünk, hogy milyen életformát tudunk ajánlani és milyen életformához tudjuk segíteni gyermekeinket, hogy ehhez a hithez eljussanak, ha belső meggyőződésünk az, hogy csakis ezzel a hittel, az Istenbe vetett hittel lehet élni, vagy csak így van értelme az életnek. Mindenki feleljen meg önmagában: vajon minden élethelyzetünkben, minden körülményünkben azt példázza az életünk, amit példázni kellene? Nem úgy vagyunk-e, hogy szeretném adni a jót, de nem sikerül, képtelen vagyok rá? Ha életformáról van szó, akkor tájékozódnunk kell és nekünk nagyszerű tájékozódási lehetőségünk van: a Biblia első lapján már olvashatjuk, hogyan lehet ezt az életformát megtalálnunk. Isten nem egy ideált teremtett, hanem embert. Isten nem teóriákkal gyötört bennünket, hanem megalkotta a porból az embert és lelket lehelt belé. Életformát adott neki, amit a teremtéstörténet lapjain lehet olvasni és így lehet összefoglalni: Isten gyermekeként élni, munkában élni, közösségben élni. Vagy más szóval: felelősen élni a világban, felelősen felebarátaink között, felelősen Isten színe előtt... Tudnunk kell, hogy mi — szülők — is bűnös emberek vagyunk. Ez számomra kiindulópont, hogy gyermekeink világát elérjem. Azt is, hogy nekünk is Isten bűnbocsátó szeretetére van szükségünk. Bűnbocsánatra van szükségünk a szülő és gyermek viszonyban is. Ez viszont nem menti föl a gyermeket a tisztelet és engedelmesség alól ... A szülő és a gyermek kérdése nemcsak fiatalkori kérdés. Elkísér a sírig. Halálunkig kell tehát tanulgatnunk Isten akaratát, szülőknek és gyermekeknek egyaránt. * Kicsoda a gyermek? Megdöbbentő, hogy milyen keveset tudok a gyermekeimről. Ez az életkörülményeimből is adódik. Tehát véletlenül se egy mintaapát lássatok bennem, hanem olyant, aki állandóan tele van szorongással, hogyan lesznek és válnak a gyermekei azokká, akikké Isten kegyelméből válnak és alakulnak— hisz olyan kevés időm van számukra. Erre a kérdésre, hogy micsoda a gyermek, a gyermeklélektan így felel: fejlődésben levő ember. De nem mindegy, hogy ezt hogyan értem, hogy értelmezem. Mert ha úgy, hogy egy tökéletlen felnőtt, akkor tévedtem, alaposan félreértettem. Ahogy a gyümölcsfa virága nem egy tökéletlen gyümölcs és a tojás sem egy tökéletlen csirke, így a gyermek sem egy tökéletlen felnőtt. A gyermekség egy önálló életforma. Amikor a gyermekem előtt állok, tehát ezt látom: ember. Elsősorban! És ebben az ő gyermeki életformájában tudom csak őt elérni, megtalálni, csak így tudom őt tudomásul venni, nem pedig, ha magamhoz mérem. Gyermek lehet az, akinek mindig és mindenben a felnőttek világához kell alkalmazkodni? Előírásainkhoz? Reguláinkhoz? És olyan jók azok? Minden esetben? Gyakran elfelejtjük, hogy mi magunk is voltunk gyermekek és azt is, hogy ők még nem voltak felnőttek. Mi következik ebből? Az, hogy nem követelhetünk tőlük olyan dolgot, amit ők még nem éltek meg. És ha ezt követeljük, akkor valami baj van. Akkor már eleve elrontottuk velük a kapcsolatot. Az ember hajlamos arra, hogy elfelejtse, hogy maga is volt gyermek. Ide kell alászállanom, ide kell érkeznem, amikor a gyermekemmel szót váltok — hogy szót értsen. Az a felnőtt, aki úgy viselkedik, mintha soha nem lett volna gyermek, az gyermekei szemében érthetetlen, komikus figurává válik. * Többet kell olvasni a gyermekről. Minden hivatást, minden munkakört, minden feladatot tanulni kell. És mindenből vizsgázunk is, akár akarjuk, akár nem. Ez vele jár. Érdekes, hogy csak a gyereknevelésben tartja magát az ember teljesen felkészültnek. Persze az olvasás sem elég, a tanulás sem elég. Nekem magához a gyermekemhez kell közelednem, magát a gyermekemet kell ismernem és figyelnem. A statisztikák ma arról árulkodnak, hogy az átlagszülőnek kb. húsz perce van a gyermeke számára. Végtelenül kevés. Bizony áldozatot kell hozni és mi is megpróbáljuk (s mondhatom azt) ha törik, ha szakad, hogy több időt töltsünk velük, többet értsünk belőlük s jobban ismerjük őket. Több energiát kell beléjük fektetni! S fölismertük azt az örömöt is, hogy ez bőségesen megtérül. Senkit ne riasszon el az áldozat. Magát a gyermeket szólaltassuk meg szentenciáink helyett. Minél többet beszéljünk és játsszunk velük, hisz így ismerjük meg őket igazán. És a lényeg, hogy bensőleg közeledjünk egymás felé. Legyünk mi is gyermekek! Ahogy Szabó Lőrinc az ő Lóci versében gyönyörűen kifejezi: „És ahogy én lekuporodtam, úgy kelt föl rögtön a világ . . . És ijesztő volt odalentről, hogy olyan nagyok a nagyok, hogy mindent tudnak és erősek s én gyönge és kicsi vagyok . . . Negyedóra — és már gyűlöltem mindenkit, aki elnyomott. Gyűlöltem, ó hogy meggyűlöltem! .. . És ekkor, zsupsz, egy pillanat: Lóci lerántotta az abroszt s már iszkolt, tudva, hogy kikap. Felugrottam: Te kölyök! —Aztán: No, ne félj — mondtam csendesen. S magasra emeltem szegénykét, hogy nagy, hogy óriás legyen." Micsoda csodálatos megfogalmazása annak, hogy kell fölemelnünk a gyermeket s hogy kell lekuporodnunk hozzá, mert a kettő együtt jár. Nem az a baj tehát, hogy a gyermek tökéletlen felnőtt, ne is kívánjuk hogy az legyen, hanem az, hogy mi, felnőttek nem tudunk gyermekké lenni. Emlékeztetek ismét Jézus szavára: „Ha olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába.“ Milyen a gyermek? Akkor kezdem felismerni, ha ilyen ember- vagy gyermekközelségbe kerülök vele. Akkor talán valamit felismerek abból, amit Jézus ezzel nekem mondani akar. Hogy — hamisítatlan! A megrontás a későbbi évek műve. Az én művem és mindannyiunk műve. Az elfogadni-tudás jellemzi őt, mindent hajlandó befogadni. Micsoda csodálatos lény! Sokszor volt ilyen tapasztalatom és örömmel mondom, hogy gyermekhit, a gyermeknek valódi hite szégyenített meg. Tanított megállni, elcsendesedni. Persze nem angyal és nem ártatlanság. Ha így gondolkodunk felőle, akkor hamarosan csalódás ér. De azt tudjuk, hogy fogékony Isten dolgaira. A gyermek hite sokszor nem a saját(folyt. a 6. oldalon)
