Útitárs, 1976 (20. évfolyam, 1-5. szám)
1976-09-01 / 5. szám
6 ÚT/TÁR5 Századok vallatása „Hitükért Nápolyba gályarabságra elhurcolt magyar protestáns lelkészek emlékoszlopa.“ A nagytemplom melletti árnyas ligetben, Debrecenben, egy márványoszlopon áll e felírás, s á felmerült „miért“ négy évszázad falához csapódik, mely idő alatt a reformáció magyar népe állandó harcban állt hitéért, egyenrangúságáért, szabadságáért saját hazájában. A magyar vallásüldözés mélypontja I. Lipót Habsburg király uralkodása idején 1671—1681 között a „gyászévtized". Ekkor a török hódítás mint ék hatolt az ország középső részébe. Tőle keletre az önállóságát védő és féltő Erdély szabad vallásgyakorlatával, nyugatra a Habsburg királysághoz tartozó magyar terület. Bár az utóbbin is a magyarság négyötöde a reformáció híve lett, mégis a katolikus főurak és főpapok ültek a vezető helyeken. De az igazi hatalmat fölöttük is a bécsi császári udvar gyakorolta. Hogyan történhetett, hogy kát. főpapok az összeesküvési sorozatból nemcsak felmentve, hanem mint a császár bizalmas tanácsosai kerültek ki? Úgy, hogy az összeesküvések minden súlyát, következményét áthárították a protestánsokra. Ezáltal két fő célhoz kerültek közelebb: 1. A Vatikánból sugalmazott klérus szabad kezet kapott a protestánsok kiirtására; 2. a császári apparátus a rendi önkormányzat s a (folyt, az 5. lapr hoz, és nem válhat a hatalmon levő állam politikai foglyává. Mert ha szabadságát elveszítette, akkor szavahihetősége is veszendőbe ment. Simojoki szavainak az adott különösen nyomatékot, hogy nemrég tért vissza Szovjet-Észt- és Lettországban tett látogató körútjáról. A finnek még jól emlékeznek rá, hogy éppen egy esztendővel ezelőtt érsekük Szovjet-Karéliában járt, s az ottani egyetlen — még meglévő — finn gyülekezetben is szolgált. Noha munkanapon tartották az istentiszteletet, több mint 300 ember szorongott a templomban. Ez a gyülekezet több év óta lelkész nélkül van, de finnországi lelkész meghívása nem lehetséges. Dr. Simojoki azon nyugati egyházi vezetők közé tartozik, akik tisztában vannak a kelet-európai egyházak komplikált helyzetével. magyar nemzeti függetlenség gerincét vélte könnyen összezúzni. A bécsi miniszterek ezt a hivatalos udvari véleményt fogalmazták: „őfelsége soha nem várhat biztos kormányzást ebben az országban, amíg az eretnekség, ami a bűnök szülőanyja s a pestises lázadás táptalaja, megőrzi erejét. így a magyar protestánsokkal való vallásszabadságot eddig valahogy biztosító békék engedményeit, mint „szövetségszegőkkel" szemben, hatályon kívül helyezték. Ez sugalmazhatta azt a jogtalanságot is, hogy „rendkívüli vésztörvényszék“ elé idézték a protestáns prédikátorokat és tanítókat. Egyik per a másikat követte: 1671-ben Pozsony, 1672-ben Nagyszombat, 1673-ban újra Pozsony, ahol maga Szelepcsényi prímás „királyi helytartódként elnökölt, Kollonich és Széchenyi püspökök segédletével. Itt a kínzások alatt csak egy tört meg s lett katolikus. A többi, mint az előző perekben, a száműzetést választotta. A nagy stratégia végső csatáját előkészítették: 1674-ben beidézték az összes protestáns papot és tanítót Pozsonyba. Mind a 336 megjelentre kimondták a halálos ítéletet. Utána aláírt nyilatkozatban három lehetséges kegyelmi változat között választhattak: vagy „visszatérnek" a római katolikus hitre, vagy lemondnak hivatalukról, önként száműzetésbe mennek. Túlnyomórészt mint „exulánsok“ Hollandia, Svájc területére és a német tartományokba vándoroltak. Arra a 92-re, akik bármi papír aláírását megtagadták, verés, éheztetés, kényszermunka és betegség várt. Börtönökbe hurcolták őket, talicskáztak, sáncokat ástak, meszet oltottak, ütlegelést kaptak. Végül is a belőlük megmaradt 41 „megátalkodottat“ Kollonich tanácsára császári engedéllyel a nápolyi gályákra adta el a Haditanács. Az eladottakat útnak indították: Graz. Trieszt s az Appennineken át Nápolyba Nyomorúságaikról a másik beszámoló gályarab, Kocsi Csergő Bálint emlékezik: „Hasonlót senki nemhogy látott volna, de még nem is olvasott.“ Az agg Illés Gergely vérhast kapott. Kegyelemből szamárhátra került, de sebtől, bilincstől vonszolódó társai nem bírták tartani a sziklák között s lebukott. Örökre mozdulatlan maradt. A másik öreget, Gócs esperest, a kapaszkodókon szekérre dobták, az lett koporsója is. Hárman megszöktek ismeretlen szenvedésekre. Buccari börtönében is maradt néhány, élve penészedni. Csak harmincán érkeztek meg Nápolyba, ahol gályapadokhoz láncolták őket. Időközben megmozdult a külföld. Az ott élő, száműzött lelkészek sürgetéseire tiltakozások érkeztek a császári udvarhoz, ahol a holland és a svéd követ állandóan a gályarabok sorsának enyhítéséért járt közbe. Az angol és a holland parlament követelte szabadonbocsátásukat. Ennek értelmében járt el a nemes lelkű holland Ruyter Mihály admirális, amikor a jezsuiták hatása alatt álló nápolyi spanyol helytartóval való sok huza-vona után végül is a Nápolyra célzó holland hajóágyúk hathatós mozdulatára kiszabadult 1676. február 11-én a még életben maradt 26 rab. Mifelénk is száll Otrokócsi emléknaplójából Istenhez küldött imája: „Te, aki eddig is erősítettél minket súlyos megpróbáltatásaink idején ... tégy minket életünk legvégső lehelletéig hívekké és állhatatosakká a Te mennyei igazságodhoz.“ Kulifay Gyula „20-ik évfolyamába lépett az „Útitárs“. Amikor hálát adunk Istennek, hogy ezt megérhettük, hittestvéri szeretettel köszöntjük mindazokat, akik annak szerkesztői, kiadói és írói voltak és vannak. Az Útitárs nemcsak hiterősítő, erkölcsnevelő stb. tevékenységet fejt ki, hanem összekötőkapocs a „világ“ magyar evangélikusai között s mint ilyen, pótolhatatlan űrt tölt be a lélektől lélekig vezető nehéz emigrációs úton. A magyar evangélikusok hitét, magyarságát erősítő és megtartó munkásságukért a Mindenható áldását kívánjuk további működésükre . . “. (Anglia) „A konferenciai beszámolókat nagy örömmel és érdeklődéssel olvastam. Köszönöm!“ H. B. A gályarabok szabadítója (Magyarország)
