Útitárs, 1976 (20. évfolyam, 1-5. szám)
1976-09-01 / 5. szám
ÚT/TftHS Úrvacsora — szokás dolga? Húsz év Problémává vált számomra az úrvacsora. Nem annyira a különböző egyházak egymástól eltérő tanítása, hanem a különböző úrvacsorái gyakorlat. Magyarországi környezetben annak idején természetesnek tűnt, hogy az ember évente egyszer-kétszer járult az úrvacsorához. Ezeken az alkalmakon a hangsúly a bűnbánaton és a bűnbocsánaton volt, melyet Krisztus szerzett számunkra. Az úrvacsora nagypéntekhez kapcsolódott. Megváltozott a felfogásom, amikor Dániába kerültem, ahol a lelkész minden vasárnap hívta a gyülekezet tagjait a megterített úrasztalához. A kiosztás nem volt közvetlenül a bűnvallással összekötve, a lelkész nem intette a „méltatlanokat“, hanem kihangsúlyozta, hogy az úrvacsora nem a haladó keresztények számára van fenntartva, hanem nekünk méltatlanoknak, akik mindig kezdők vagyunk a hit területén. Nem a bűnbánat, hanem az öröm volt a középpontban, az öröm a feltámadott Krisztussal való közösség felett. Az úrvacsora itt inkább húsvét reggeléhez kapcsolódott. Itt lett számomra a kenyér megtörése az istentisztelet csúcspontja, mindennapi (mindenvasárnapi) szükséglet. Ha egy prédikáció néha nem is adott sokat, mindig ott volt az úrvacsora, a Krisztussal való találkozásnak ez a különös, titokzatos élménye. Egy éve aztán református hagyományokkal rendelkező gyülekezet lelkésze lettem, ahol ismét ritka alkalom lett a megterített úrasztala. Kezdetben hiányzott az istentiszteletnek ez a középpontja, de most már kezdem megszokni. És éppen ez az, ami nyugtalanná tesz. Csakugyan megszokás dolga lenne, hogy van-e vagy nincs úrvacsora egy istentiszteleten? A lelkész és presbitérium szabadon dönthet, hogy mikor és hányszor legyen vagy pedig a keresztény istentisztelet egyik központi elemét hagyjuk el, amikor nem tartunk úrvacsorát minden vasárnap? Én így érzem, miután váltakozva próbáltam meg a különböző szokásokat. Az Apostolok cselekedeteiről írt könyvben ezt olvassuk: „Napról napra állhatatosan, egy szívvel, egy lélekkel voltak a templomban, és amikor házanként megtörték a kenyeret, ujjongással és tiszta szívvel részesültek az ételben“ (2, 46). Más forrásokból is arra lehet következtetni, hogy az első gyülekezetek középpontjában az úrvacsora állt — talán úgyis, mint közös étkezés. Azon természetesen az egész gyülekezet részt vett, csak a még meg nem keresztelteket küldték el prédikáció után. Mikor a középkor folyamán az üdözött gyülekezetekből hatalomra törő egyház lett, a távolság a papság és a köznép között egyre nagyobb lett, az úrvacsora is egyre elvontabb lett. A reformáció bizonyos mértékig megváltoztatta ezt a helyzetet, viszont továbbra is megmaradt az a felfogás, hogy az úrvacsora annyira szent cselekmény, hogy az avval való élés különleges előkészületet igényel. De ki az, aki bármiféle előkészülettel a maga méltatlanságát csökkenteni tudná, vagy pláne magát méltóvá tenni a Krisztussal való közösségre? Az úrvacsora kiosztása előtti intés tehát egy félreértésen alapszik, Ugyanis Pál apostol ezeket a szavakat az első Korinthusi levél 11. részében más összefüggésben használta. Ott arról van szó, hogy egyesek a gyülekezeti összejövetelt saját lakomázásra használták, míg mellettük más talán éhezett. Az úrvacsorával kapcsolatban a tulajdonképpeni méltatlanság az, ha valaki magát méltónak gondolja, jobbnak vagy hívőbbnek, mint bárki mást a gyülekezet közösségében. Meglepve olvastam Kálvin gondolatai között a következőket: „Senkinek sem szabad hosszú időn át megelégednie avval, hogy az úrvacsorától magát méltatlansága alapján tartja távol, mert aki így cselekszik, megfosztja magát az egyház közösségétől.“ — Más helyen így ír: „Többször kell avval élnünk, mint némelyek, mivel minél inkább szorongat erőtlenségünk, annál inkább kell ahhoz menekülnünk, aki képes minket megerősíteni a hitben.“ — Azért meglepőek ezek az idézetek, mert éppen református területen terjedt el az a gyakorlat, hogy az Úr asztalát csak nagyobb ünnepeken terítik meg, s akkor sem mindenki járul oda. Ilyen szokásokat természetesen nem lehet egyik napról a másikra megváltoztatni, viszont az első lépés a megújulás felé az, hogy az elvi hátteret tisztázzuk s lássuk azt az irányt, mely felé igyekeznünk kell. Keresztény életünk iránya Isten országa. Az úrvacsora az, amely az idő és tér határait legyőzve, már most bevon bennünket ebbe a közösségbe, amely Jézus eljövetelekor lesz teljessé és láthatóvá. Ezért van ezen a téren . . . Lapodon egy „hangot", hozzászólást kérsz a húszesztendős „Útitárs“hoz. Ez számomra nem esik könnyen, mert nincs mindig időm a lap minden számát részletesen elolvasni, sokszor csak futólag átlapozva teszem azt félre. Mindamellett mindig örülök a sokoldalúságának. Nemcsak lelkigondozást szorgalmazó cikkeket tartalmaz — ami voltaképpen a fő feladata —, hanem az egyháznak a világhoz való viszonya is állandóan szóba kerül benne, s mint magyar nyelven megjelenő lap, nem feledkezik meg olvasói magyarság érzetének ébrentartásáról sem. Örülök annak, hogy itt úgy történelmi, mint irodalmi kérdések is szóba kerülnek, felelősségteljes, hivő emberektől származó megvilágításban. Mivel nekünk, németországi magyar reformátusoknak, hasonló lapunk nincsen, szívesen olvasom az „Útitárs“ református vonatkozású, ökuménikus szellemben írt cikkeit és híreit is . . .“ (Németország) „Köszönöm a lapot a jó Berzsenyi-cikkel és ami megküldése mögött van: a figyelmességet. — Berzsenyit igen szeretem. Objektíve is, mert nagy költő, szubjektíve is, mert szülőfalum tőszomszédos az övével. Ugyanabban a nemesdömölki templomban kereszteltek, amelyben őt s ugyanannak a soproni líceumnak lehettem nyolc évig diákja, amelynek néhány évig ő is. Érdekes megközelítésű cikked jelentősen gazdagítja könyvtáram Berzsenyi részlegét . . .“ (Magyarország) .......Ma érkezett az Ütitárs augusztusi száma, amely az ökumenikus találkozóval foglalkozik. Ebéd után azonnal végigolvastam az egészet, az utolsó betűig. Gondolom, ez eléggé mutatja örömömet és egyben azt a lelkesedést is, amivel a fuschli napokra emlékezem. Újra felébredt bennem a vágy, ami azokban a napokban ébredt bennem, hogy szeretnék az ökuméne jegyében, katolikus létemre, részt venni az Evangéliumi Ifjúsági Konferenciákon is. Lehetséges lenne ez? . . .“ (Németország) megújulásra szükség egyházainkban, mert lehetetlen túl gyakran készülnünk erre a közösségre, viszont elsorvadhat a hitünk, ha megfeledkezünk Jézus parancsáról: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.“ Szitás Attila
