Útitárs, 1976 (20. évfolyam, 1-5. szám)
1976-09-01 / 5. szám
ÚT/TfíRS 4 Pohárköszöntő önmagunkra Nagy baj, hogy már csak dolgozni, tenni tudunk és akarunk és nem szünetet tartani és ünnepelni. Úgy nevelnek bennünket, hogy „hasznos" polgárok legyünk a munkánk által, de azt nem mondják meg, hogy ha egyszer megállnánk és valóban ünnepelnénk — és semmit nem tennénk —, talán akkor lennénk igazán emberekké! Senkit nem akartunk e sorokkal valami „hippi "-életstílusra bíztatni, inkább csak olyan öngúny volt ez. Mert elfelejtettük, hogy az Útitárs 20. évfolyamában jár. Csak róttuk a sorokat, akár mint cikkírók, akár mint olvasók és nem jöttünk volna rá, hogy megálljunk és ünnepeljünk. De amit mi elfelejtettünk, azt eszünkbe juttatták kedves olvasóink. S talán ez jobb is így, mert különben amolyan „pohárköszöntő önmagunkra" — szaga lett volna az egésznek. Ezért könynyebben teszünk így eleget egy kedves kötelességnek, tudniillik, hogy köszöntsük a KEDVES OLVASÓT, akiért s aki miatt van a lapunk. Kívánjuk neki, hogy még sokat méltatlankodjék és még sokat gyönyörködjék, ha lapunkat kézhez kapja! Méltatlankodjék annyira, hogy mérgét egy hozzászólás, cikk vagy bírálat formájába öntse és — eljuttassa a szerkesztőségbe! Gyönyörködjék annyira, hogy ezt a gyönyörűséget ossza meg másokkal is: fizessen elő lapunkra vagy fizessen elő olyanok számára, akik bármilyen okból ezt nem tudják megtenni. Kétségtelen, hogy a szerkesztőség és munkatársak számára az lenne a legnagyobb köszönet, ha a jubileumi évben minden egyes olvasónk szerezne még egy Olvasót lapunknak! Erre szívesen koccintunk és mondunk pohárköszöntőt — megint csak az olvasóra. 1957 márciusában született meg az Útitárs egy bécsi hotel vendéglőjében. Késő éjszakába nyúlóan tárgyaltunk róla és próbáltuk létrehozni. Azóta igen sok kéz, szív és lelkesedés hagyta rajta a nyomát lapunkon. Csak ennek köszönhető, hogy lapunkat — keleten és nyugaton — egyformán a „külföldön megjelenő magyar periodikák legjobbja" - ként tartják számon — hogy egy otthoni szakembert idézzünk. És tudomásunk van akciókról, amelyek világrészeket ölelnek át csak azért, hogy a régi évfolyamokat kiegészíthessék és megőrizhessék. Persze találkoztam már illemhelyen is gondosan kockákra vagdalt Útitárssal és mondta már egy szerkesztő kolléga azt is, hogy ez a lap az a sajtótermék, amit ő olvasatlanul a papírkosárba dob, mert annyira nem „életszagú". De ismerünk közösségeket is, amelyek a lap körül alakultak, hogy annak szinte minden sorát együtt élvezzék. S még azoknak szeretne a szerkesztőség sok köszönetét mondani, akik a lapot terjesztik, postázzák, egyszóval — akik gondoskodnak afelől, hogy a lap eljusson oda, ahová való: az olvasóhoz. Őket ünnepeljük ma igazán és az ő munkájukra koccintunk, így köszönve meg fontos munkájukat. Isten fizesse meg! Gémes István Isten velünk — viszontlátásra! Pünkösd vasárnapja, ragyogó napsütés. A Nordrhein-Westfaleni Magyar Protestáns Gyülekezet híveinek javarésze vonatban, autóban ül. Irány Düsseldorf. A Melanchton-templom zsúfolásig megtelik. 500-an várják a pünkösdi Igét s köztük 150 protestáns magyar. A magyar diaszpóra-gyülekezet a szokásos évi találkozóra gyűlt össze: együtt ünnepelni a pünkösdöt és keresztyén közösségben, szeretetben együtt lenni. Az istentisztelet két nyelven, de egy Igéről folyik. Németek és magyarok fordításban is olvashatják a prédikációkat, s íme, egy német asszony váratlanul azt mondja: „Én nem értem az önök nyelvét, de lelkészük beszéde nekem mégis sokat adott." Itt is egy bizonyíték számunkra: a Szentiéleknek nincs szüksége a nyelv megértésére! Az úrvacsora előtt feltett és megválaszolt hitvalló és fogadalomtevő kérdések szokatlanul hatnak német testvéreinkre és mélységes komolysággal tölti el őket. Érzik a lelkiismeretvizsgálat súlyát és értékét — a bűnbocsánatot. A 14 magyar „körzetgazda“ felavatása áhítatos csendben folyik. „Az előttetek álló nehéz és felelősségteljes szolgálatban — keresni, gyűjteni a híveket és a templom felé terelni őket — mindnyájunk bizalma és szeretete kísér benneteket ..." — mondja Veöreös László felügyelő. Mindegyikük kap Igét egy-egy presbitertől az útra. Súlyos komolysággal koppannak a Károlyi-Biblia szép magyar mondatai. Igazi felavatássá válik a szertartás, mely Kulifay Gyula áldásával ér véget. Az istentisztelet után átmegyünk a „Haus der Diakonie“ épületébe, ahol a Rheinlandi tartomány diakóniai intézetének az igazgatója, von Staa üdvözli a gyülekezetinap résztvevőit. A német televízió egy filmjét nézzük meg, a magyarországi egyházak életéről. Az istentiszteleti perselypénz, mint pünkösdvasárnapján az egész Rheinlandtartományban, a magyarországi Református Egyház megsegítését szolgálja. — Utána finom ebéd vár ránk: gulyásleves, fánk, fagylalt. Igazi testvéri német-magyar kooperációban fogy el minden. Düsseldorfi asszonytestvéreink, akik az ebédet főzték, ismét kitettek magukért. Mindenki szótlanul evett, ez pedig nagy szó nálunk! Délután három csoportra oszlottunk: aki Düsseldorfot akarta megnézni, az a várost csodálhatta, sokan a „Minidomm" — ba tartottak, csaknem 40 állatbarát pedig a duisburgi állatkert delfinjeit nézték meg. — A délutáni kávéra ismét összegyűltünk. Rengeteg, finomabbnál finomabb sütemény, pogácsa, rétes és más különféle Ínyencségek vártak ránk, a düsseldorfi asszonytársaink remekei. Annyi volt belőlük, hogy nemcsak a gyomrokat, hanem a táskákat is megtöltötték (én is vittem haza!). — A kávézás alatt Kulifay Gyula lelkészünk meleg szavakkal köszöntötte Gyulai Mária nénit 75. születésnapja alkalmával, aki sok-sok év óta áldozatos szeretettel és hűséggel szolgálja a gyülekezet düsseldorfi csoportját. A gyülekezet ajándéka egy telefonkészülék, hogy mindig és mindenki elérhesse Mária nénit! Ez a gyülekezeti találkozó, ez az áldott pünkösdvasárnap nagyon sokat adott mindnyájunknak. Isten velünk, a viszontlátásra! L. Biró Réka
