Útitárs, 1976 (20. évfolyam, 1-5. szám)
1976-09-01 / 5. szám
ÚT/TftfíS Dr. Ernst Eberhard egyháztanácsos a Luth. Világszövetség Világszolgálata németországi Bizottságának igazgatója, évek óta lapunk hűséges támogatói és pártfogói közé tartozik. Húszéves évfordulónk alkalmából pár kérdéssel fordultunk hozzá, stuttgarti irodájában. Útitárs: Dr. Eberh .„d hosszú idő óta barátja magyar munkánknak. Mikor került vele először kapcsolatba? Eberhard: Első találkozásom a magyarokkal és országukkal majdnem 45 évre nyúlik vissza. Mint egyetemista, 1932-ben egy evang. ifjúsági csoportot vezettem, amely Lengyelországon, Csehszlovákián át Budapestre és utána Kecskemétre is ellátogatott. A magyarok iránti első szeretet továbbhatott, amikor egy bajor szórványgyülekezetből 1960-ban a Luth. Világszolgálat KR. Dr. Ernst Eberhard német megbízottjává hívtak el. Ennek munkaterületéhez tartozik az NSZK-ban működő evang. exilegyházakkal s ezzel a magyar evang. gyülekezettal való kapcsolat is. De ebben a keretben ismételten volt lehetőségem hazai egyházukkal is találkozni. Útitárs: Ismeri lapunkat, mely immár húszéves. Hogyan ítéli meg ezt a kiadványt? Eberhard: Az Útitárs legfontosabb hivatását abban látom, hogy lényeges kapcsolatot jelent honfitársaik — hittestvéreink — között, akik kétszeres szórványhelyzetben vannak: nemzeti és gyakran hitbeli, azaz vallási diaszpórában. A lapnak ezt a szolgálatát a szétszórtságban levő testvérek között, sokszor a magányosságban, izoláltságban, szinte alig is lehet eléggé nagyra becsülni. A tartalmát illetően különösen mély benyomást kelt az, hogy a 4000 péld. olvasójának (Európában és a tengerentúli országokban) rendszeresen bibliai meditációkat, prédikációkat és teológiai cikkeket nyújtanak az egyéb egyházi közlemények mellett. Interjú Útitárs: Hogyan ítéli meg külföldi gyülekezeteink munkáját és melyik feladatot tartaná számukra legfontosabbnak? Eberhard: A külföldi gyülekezeteket — az Önök esetében ez a hazájukon kívül élő magyar evangélikusok összefogását jelenti — szerintem nem hagyhatja cserbe az egyházuk, bármilyen okból hagyták is el tagjaik az országot. Itteni külföldi gyülekezeteinknél szerintem még pozitív az, hogy olyan lelkészek vannak közöttük, akik a lelkigondozást végezhetik. Ezzel már meg is jelöltem az elsőrendű feladatot: mindenekelőtt az evangélium vigasztalásával kell honfitársaik mellé állniok, ameddig azok az Igét és a szentségeket anyanyelvükön óhajtják. Útitárs: Az emberek sokszor szívesen beszélnek „emigrációs problémák“ról, ha velünk van dolguk. Érzett már ebből valamit? Eberhard: Ezzel a kérdéssel nyilván régi sebeket érintünk, amelyek politikai természetűek. Nekem az a benyomásom, hogy az önök lelkészei és gyülekezetük tagjai, akik részben már a második generációhoz tartoznak, már túl vannak ezen a „problémán“ és viszonyuk a szocialista államban levő hazai egyházukkal is részben elfogulatlanabb. Azt gondolom, hogy ezen az úton kell következetesen tovább haladni, anélkül, hogy az evangéliumot minden következményével együtt megtagadnánk. Emellett szólnak a sokrétű, változatos találkozások is, amelyek hol itt, hol ott létre jönnek, és az a tény, hogy mi mindnyájan az Evang. Világszövetséghez tartozunk. Útitárs: Mit vár el tőlünk a jövőben? Eberhard: A jövőre nézve az a kívánságom, hogy Önök — éppen az Útitárssal — a lelkigondozás szolgálatát honfitársaik között továbbra is hűségesen végezzék, itteni evang. keresztyénségünk erre az évre szóló bibliai vezérigéje értelmében: „Taníts engem útaidra, Uram, hogy igazságod szerint járjak“ (Zsolt 86, 11). In memóriám Szalay István A Németországi Magyar Evangélikus Szórványegyház felügyelője (világi elnöke) 1976. aug. 2-án, életének 86. évében hosszas szenvedés után csendesen átköltözött az örökkévalóságba. Temetése aug. 5-én volt Stuttgartban. A temetési szolgálatot Lőcsei László ny. ev. lelkész, régi munkatárs a magyar ev lelkiszolgálatban és a család meghitt barátja végezte. Szalay István 1944-ig az otthoni ev. egyháznak buzgó híve és szolgája volt. Ezen az alapon mint egyházmegyei felügyelő és zsinati atya magas megbízatásokban és megbecsülésben részesült. A második világháború vége után mint menekült ott volt a Németországi Magyar Evang. Szórványegyház megalapításánál a bajorországi Mühldorfban, ahol az egybegyűlt magyar evangélikus emigránsok Egyed Aladár esperest egyházi elnökké, Szalay Istvánt világi elnökké, dr. Porkoláb Jánost pedig egyházi ügyésszé választották. Ezzel a hatalmas területen szétszórt magyar evangélikusoknak a lelki és szociális szolgálata szervezetet nyert. Szalay István sem otthon, sem az emigrációban nem dísznek tekintette az egyházi tisztséget, hanem elkötelezettségnek, és szívvel-léíekkel, teljes odaadással, sok-sok munkával töltötte azt be azokban a roppant nehéz években. A Bajorországból Stuttgartba való átköltözés után az itteni lelkigondozási központnak fáradhatatlan tagja volt mindaddig, amíg magas korában a betegség le nem döntötte lábáról. A Stuttgarti Keresztény Ifjúsági Egyesületnek (YMCA-YWCA) is mindaddig elnöke volt és Billnitzer Ernővel együtt, aki néhány évvel előbb hunyt el, nagy eredményességgel vezette ezt a magyar keresztény közösségi munkát. Betegségét Bibliájával, imakönyvével és énekeskönyvével felvértezve példaszerűen viselte ezen az alapon: „Tűrd kereszted mindhalálig, legyen példád Jézusod!“ Isten akaratában megnyugodva viselte el életének legsúlyosabb veszteségét is, amikor felesége, hűséges ápolója több mint egy évvel előzte meg őt a földi vándorpálya elhagyásában. Isten iránti hálával emlékezünk meg róla és őrizzük emlékét. Azzal búcsúzunk tőle: „Az igaznak emléke áldott!" K. L.
