Útitárs, 1976 (20. évfolyam, 1-5. szám)
1976-09-01 / 5. szám
MAGYAR EVANGÉLIUMI LAP xx.évfolyam 5. szám 1976 szeptember Huszadik évfolyam Huszadik évfolyamában jár az Útitárs. Három vaskos kötetben áll a könyvespolcon a húsz év alatt megjelent több mint 160 szám. Volt értelme, hogy papírt, postaköltséget, szerkesztési és írói energiát fordítson egy sereg ember ilyen reménytelen vállalkozásra? Mert hiszen reménytelen vállalkozás volt az Útitárs 1956-57-ben. Nem volt olvasótábora. Elindítói csak azt tudták, hogy számtalan országban ezerszámra voltak megyarok, akik természetes módon olvasói közé számíthattak volna. De senki nem tudhatta, eljut-e azokhoz, akiknek legnagyobb szükségük van rá, s nem olyanokhoz jut-e el leginkább, akik nem igénylik. Nem volt szerkesztője vagy írói gárdája. Nagyjából amatőrök álltak neki, hogy a lapszerkesztés kemény munkájával megbirkózzanak. Itt is, ott is bukkantak fel cikkírók. Költők és írók is megtisztelték hasábjait cikkeikkel, tiszteletdíj reménye nélkül. Idővel tanultak a szerkesztők is valamelyest a szerkesztés szakmájából, de inkább csak autodidakta módon. Nem volt pénze, tőkéje sem. Kezdetben nemzetközi evangélikus egyházi forrásokból jutott nyomási költségekre és a szétküldésre. De néhány éven belül minimálisra csökkent a testvéregyházak támogatása — csak előfizetésekből pedig hát melyik lap tud manapság megélni? Ha ma találkozik az ember olyanokkal, akik húsz évvel ezelőtt egyházi segélyeket folyósítottak a lapnak, most meglepve kérdezik: Tényleg megjelenik még az Útitárs? Ha nem is volt se olvasótábora, se szerkesztője vagy írói gárdája, se tőkéje, de volt mondanivalója. A keresztyén egyháznak mindig is az volt a sajátossága, hogy beszélt és rábeszélt, hívott és kihívott, tanult és tanított. Isten nem néma Isten, egyháza sem néma egyház. Szolgái nem mindig tudják tökéletes formába önteni amit Isten üzeneteként tovább akarnak adni — akár a szószékről, akár a nyomtatott betű eszközeivel fordulnak híveikhez és a világhoz. Az Útitárs sem dicsekedhetik azzal, hogy külsejében vagy fogalmazásában mindig közel járt a „jó" lap ideáljához. De mondanivalója mindig volt! Hangja nem mindig volt „egyöntetű“. Az olvasóihoz intézett körkérdésekre gyakran egészen meglepő válaszok érkeztek. Egy olvasó azt kifogásolta, hogy a lap túl „pietista“ — ugyanakkor a másiknak az nem tetszett, hogy túl modern“. Az egyik „gyermekesnek" találta a hangját, a másik arról panaszkodott, hogy túl sok benne a „kultúrális“ anyag, így éppen az ilyen közvélemény-kutatások a legjobb tanúi annak, hogy szélsőségekbe nem esett az Útitárs. Ha egyszer majd kívülállók fogják „kiértékelni“ húsz — vagy majd egyszer huszonöt vagy ötven — évfolyam anyagát, az a reményünk, hogy azt fogják találni, hogy az Útitárs „együgyű“ lap: egy ügyet akar képviselni — Krisztus egyházáét. Ezért van a lapnak ökuménikus jellege. Nem azért, mert bele akar illeszkedni a modern kor népszerű egyházi áramlataiba, hanem mert szerkesztői és kiadói úgy gondolják: van mondanivalójuk a magyar keresztyénség széles skáláján megtalálható sok árnyalat felé. De van tanulnivalójuk is mindazoktól, akik Krisztust Uruknak és Megváltójuknak vallják magyar nyelven. Ezért nevezi magát a lap evangéliumi lapnak. Legtöbb munkatársa drága örökségként őrzi egy egyház hagyományát és tanítását. De céljuk mégsem egy egyház szervezetének, létszámának vagy hatalmának erősítése, hanem az evangélium életformáló erejének érvényre juttatása. Tudjuk, hogy ezért vannak Magyarországon is hűséges olvasói. Követi ezért a lap az elvet: a suszter maradjon a kaptafánál — az egyház legyen egyház, az evangélium hírnöke és nem politikai vagy kultúrális szervezet. Nevéhez híven útitárs akart lenni a Megrendülve adtam és adok hálát, hogy ma élhetek és nem az inkvizíció vagy éppen a reformáció idején. Ma, mert az a csodálatos kegyelmi ajándék most adatott meg az emberiségnek, hogy a dühöngő ellenerők dacára vallásos csoportosulások, különböző felekezetek éppen úgy, mint politikai, gazdasági és egyéb szervezetek keresik az egymásra találás útját, lehetőségét, miután fölismerték, még inkábbfölismertük egymásrautaltságunkat. Meggyőződésem szerint minden kornak megvolt a maga áldása. A mostaniét én ebben a „kozmikus ökuménitásban“ látom, hogy a legkülönbözőbb eszmeáramlatok képesek egy-egy baráti lépést tenni egymás felé. És hogy szűkebb körben maradjak: hála érte, hogy mi, keresztyének sem élünk már régi gőgünkben, hanem képesekké lettünk egymás f$lé tapogatózva keresni az eggyéválás, az egy akol útját. Aszeretetben való egymásra találás ma igenis történik, feltartóztathatatlanul folyamatban van. Áldott az Úr, a Kyrios, hogy mi, nyugaton élő magyarok is részesei vagyunk ennek a sodrásnak, méghozzá boldogan Krisztushoz sodró, aktív részesek. Köszönöm a konferenciát, előadásait, a hit megvallását, baráti találkozásokat, de legfőképpen a közös istentiszteleti alkalmakat. Stolk-Mári Erzsébet lap: szanaszét szóródott magyarok számára közösséget akart teremteni egy idegen környezetben, utat akart mutatni nekik a keresztyén gyülekezet közösségébe, és mindenekelőtt Ahhoz akarta vezetni őket, Aki maga az út. Ebben a fáradozásukban segítse az egyház Ura szerkesztőit, munkatársait az elkövetkező években is. Terray László Boldog sodrásban
