Útitárs, 1976 (20. évfolyam, 1-5. szám)
1976-05-01 / 3. szám
ÜT/TfífíS Az „exaltált szellem" költője Berzsenyi Dániel: Fohászkodás Berzsenyi Dánielről van szó, akinek idén májusban ünnepeljük születése 200. évfordulóját. Sokat kellene írni erről a furcsa, ízíg-vérig magyarról, a „magyar kar mennykövéről“ a „magyar óda legnagyobb mesteréről“, aki a Vas megyei Egyházashetyén született evangélikus kisnemesi családból. A soproni evangélikus líceum csapnivalóan eleven és rossz diákja volt. 21 éves korában elvette az alig 14 éves Dukai Takács Zsuzsannát, majd titokban verselt, miközben nagy birtokán maga gazdálkodott. Ha össze nem komáskodik a szomszéd falu papjával, Kis Jánossal, (a későbbi költővel és „szuperintendenssel"), máig se tudnánk róla, milyen nagy költő volt. Kis János azonban a mellesleg bevallott és rábízott verseket lelkesen Kazinczynak, az akkori legnagyobb tekintélynek küldte el, aki, szerencsétlenségére, azokat Kölcseynek továbbította, és onnan megsemmisítő bírálatot kapott, róluk. Berzsenyit ez vérig sértette és egész további életére rányomta a bélyegét. Mogorva, búskomor lett, visszahúzódott falusi magányába, Hiába tisztelték meg az akadémiai tagsággal, a remete „szédülve nézett le a budai Várhegyről“ és elvonult a „bokorba“. Szerb Antal ugyan azt véli, hogy nem is ez az elutasítás tette őt ilyenné. Ez csak ürügy lett Berzsenyinek arra, hogy a civilizációtól elvonuljon, amelyben ugyanúgy rosszul érezte magát, mint Arany János. 10 évvel később jelentek meg az evangélikus földesúr versei, mégpedig katolikus kispapok által összeadott pénzen. Mert ilyen is megtörténhetett akkortájt. .. Berzsenyi nem modern költő, abban az értelemben, hogy ma is lelkesen szavalnánk verseit. Azok túl nehézkesek; részben, mert tele vannak horátiusi képekkel, részben, mert az idegen mértékes verselési forma is távol áll a magyar néplélektől. Pedig Berzsenyinél jobban senki nem szólaltatott meg nehéz témákat olyan dinamikus nyelven a magyar költészetben! Nála „fényes az út“, Isten „hangyabolyi mivé" a világ, „bosszús egek ostorai“ vernek végig a hazán, melynek „nem dőlt mégalacsony porba feje“, bár „forgó viszontagság járma alatt nyögünk". Berzsenyinél minden mozog, él lendületbe jön, hatalmat képvisel, valami ősmagyar nemeset szépet, erőteljesen elevent. Ezért is álltak érthetetlenül a romantikusok: túl sok volt nekik ez a tömény erő, hatalom, uralkodás. Szemére vetették a „dithyrambok lángkörét“, a „göztorlaszok alpesiét, mert érthetetlenek, ö is belátta ezt, de megjegyezte: „... nékem sem tetszenek, ha azokat hideg szemmel nézem; de váljon nem válik-é az egész poézis sült bolondsággá, ha azt hideg szemmel nézzük? De tegyük magunkat azon exaltált szellembe, amelyben azok mondva vágynak, tehát látni fogjuk, hogy azok nem egyebek, mint azon szellemnek természetes öltözetei, azaz az exaltált képzelődésnek exaltált képei." Berzsenyi tudta, hogy ihletett költő és ő harcolt is ezért az ihletettségért. S ez az ihletettség vitte őt el leghatalmasabb verse, a „Fohászkodás" megírására is. Ennek a hatalmas műnek egyszer részletesen elemezni kellene a mondanivalóját, s el kellene oszlatni azt a tévedést, miszerint itt a felvilágosodás kiszikkadt vallásosságával van dolgunk. Nem! Berzsenyi hatalmas Istenhez fohászkodik, akit azonban titokként imád és dicsőít. Hiányzik már itt nála a racionalizmus minden kísértése; tudja, hogy Isten előtti egyetlen helyes pozíciónk az imádásé! Dadogásszámba is mehetnek egyébként hatalmas, masszív versei, amikor ezt a „fel nem érhetőt“ szédítő ellentétpárokkal próbálja körülírni. De nemcsak egyedül az Isten lényéhez méltók az ellentétpárok, hanem mi is így élhetjük és éljük is át őt: .....a Te szemöldököd ronthat s teremthet száz világot.“ S ezért nem marad más számunkra, mint „buzgón leomlom színed előtt, dicső". De Berzsenyi tud rendeltetésünkről is: rendeltetése pályafutásain megy, ami az akkori kor nyelvén nyílván az Isten által számunkra kijelölt utat jelentette. S hogy ez az ízig-vérig evangélikus ember korát messze megelőzve, jobbágyainak gondoskodó atyja volt, az csak mutatja, mennyire nem csak szavak voltak ezek nála! — Igaz, versében hiányzik a leghalványabb utalás is Jézus Krisztusra, aki az Ószövetség e zord erejű Istenéről azt tanította, hogy bizalommal Atyánknak szólítsuk. Mégsem tudok itt elkeseredni, ha a vers utolsó szakaszát olvasom. Aki „bizton tekintem mély sírom éjjelét“ s aki azt is Isten munkájának tudja elfogadni, s aki csontjait itt is a takaró kezekre tudja bízni — Isten! kit a bölcs lángesze fel nem ér, Csak titkon érző lelke óhajtva sejt; Léted világít, mint az égő nap, De szemünk bele nem tekinthet. A legmagasb menny s éter uránjai, Melyek körülted rendre keringenek, A láthatatlan férgek, a Te Bölcs kezed remekelt csudái. Te hoztad a nagy Minden ezer nemét A semmiségből, a Te szemöldököd Ronthat s teremthet száz világot S a nagy idők folyamit kiméri. Téged dicsőít a Zenit és a Nadir, A szélvészek bús harca, égi láng Villáma, harmatcsepp, virágszál hirdeti nagy kezed alkotásit. Buzgón leomlom színed előtt, Dicsői Majdan, ha lelkem záraiból kikéi S Hozzád közelb járulhat, akkor Ami után eped, ott eléri. Addig letörlöm könnyeimet s megyek Rendeltetésem pályafutásain, A jobb s nemes lelkeknek útján, Merre erőm s inaim vihetnek. Bizton tekintem mély sírom éjjelét! Zordon, de ó nem, nem lehet az gonosz. Mert a Te munkád: ott is elszórt Csontjaimat kezeid takarják. ÖKUMENIKUS ÉNEKESKÖNYV. Az ökumenikus Énekkincs“ munkaközössége 1973-ban adta ki az első evangélikus-katolikus énekeskönyvet „Közös egyházi énekek" címen. A munka azóta is folyik és fejlődik. A legutóbbi gyűlésen megállapodtak a közös temetési énekekben és dallamokban. Ez a füzet előreláthatólag 1977 tavaszán jelenik meg. Egyúttal egy korálfüzetben is megállapodtak, mely a közös énekek egy részéhez dallamként mai zeneszerzők műveit fogja kínálni, s ugyanabban az időpontban jelenik majd meg. annak hite túl megy a halál erején és a feltámadásból táplálkozik! Még akkor is, ha szeretik őt a „múlandóság költőjének" neveznil Gémes István
