Útitárs, 1976 (20. évfolyam, 1-5. szám)
1976-05-01 / 3. szám
ÚT/TfíRS íXt Olvasók írják Szokatlan beszélgetés „Fogantatott Szentlélektől..." A hitvallás ezen tételéről sokat gondolkodtam. De hiába kérdezem magamtól, hogy miért okoznának ezek a szavak különösebb nehézséget. Kezdjük csak elölről: „Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtőjében . .Vajon Isten, akit mi mindenhatónak vallunk, teremtette a mindenséget csodálatos törvényszerűségével, továbbá a földet növényeivel, állatvilágával és az emberrel vagy mindez csak úgy magától lett, fejlődött ki? És ennek az Istennek nem lenne módjában, hogy Fiát különös módon küldje e világra — úgy, hogy „fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától“? Ha ezt lehetetlenségnek tartjuk, akkor egyhuzamban tagadjuk az ö mindenhatóságát. Továbbá: „Megfeszítették, meghalt és eltemették“ — igen, ezt könnyen tudjuk tudomásul venni. De azután: „Alászállt a halottak birodalmába, harmadnapon feltámadt a halálból, felment a mennybe . . .“ ezt könnyebb hinni, ez kevesebb nehézséget okoz? Úgy vélem a hitvallás hitünk fő igazságait fejezi ki, és nem lehet annak egyes részeit kétségbevonni anélkül, hogy az egésszel ne forduljunk szembe. * * * Ahhoz az eszmecseréhez, amely a „Fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától ...“ tétel körül fejlődött ki, egy testvérpár ezt írja: Mit nehezebb hinni, a szűztől való születést vagy Krisztus feltámadását? Mindkettő csoda és amíg e földön élünk, ebben csak hinni tudunk. De bizonyossággal merjük állítani, hogy aki e kettőt nem hiszi, annak nincs igazi keresztény hite. A szűztől való születés nélkül Krisztus nem lenne Isten Fia. A „hogyan“, amint mondottuk, csoda. Véleményünk szerint azonban a mai hihetetlen tudományos kutatások és felfedezések alapján egyáltalán nem nehéz már hinni csodában. Gondoljunk csak arra, hogy a természetben a nemzésnek, szaporodásnak mennyi lehetőségét fedezték fel korunk tudósai! Annak az Istennek, aki ezt a sokféleséget teremtette, csak volt lehetősége erre a „szűztől való születés“ elrendezésére is!? Ilyen meggyőződés is van ma s méghozzá a fiatalabb generációban is. Ezen el lehet gondolkodni. Mit is jelent március 15-e? Régi, gyerekkori kedves emléket, felfokozott hazafias érzelmeket, csupán történelmi, ittmaradt múltat vagy valamivel mégis többet? És mit jelent akkor, ha hazámon kívül élek, ha idegen az állampolgárságom, ha kisebbségi sorsból jövök? De egyáltalán, szabad-e, kell-e, lehet-e még ezzel a kérdéssel foglalkozni? Ezek a kérdések foglalkoztattak bennünket ez évi márciusi ünnepélyünkön Stuttgartban. Közös, ökuménikus istentisztelet után, szép kisérő program adta keretben öten ültek a színpadon, hogy a kb. 180 hallgató előtt erről egymással beszélgessenek. Érdekes volt az együttes összetétele: otthon felnőtt mérnök, kiskorától külföldön élő technikus, kisebbségi sorsban (Jugoszlávia) felnőtt magyar, tengerentúl született „brazil“ diák és félvilágot bejárt, most éppen Nyugat-Németországban tevékeny vitavezető próbált meg egymással szót váltani. A beszélgetés nem volt könnyű. Nemcsak a különbözőség tette nehézzé, nemcsak az, hogy a résztvevők először szerepeltek ilyen „pódiumvitában“, hanem a kérdések sem voltak egyszerűek. A beszélgetés öt kérdéskörben mozgott. Milyen személyes élményed fűződik márc. 15-éhez? — hangzott az első. Érdekes volt a válasz-csokor: havas iskolai ünnepélyekre emlékszik az egyik, bujkálva, titokban ünnepelt a másik, ellenállás és tiltakozás emléke bukkant elő a harmadiknál, s a dél-amerikai lelkesen mondta azt el, amit könyvekből és a szülői házban erről az ünnepről hallott és olvasott. De ugyanúgy tarkállott a második kérdésre adott válaszok csokra is: Március 15-ével elválaszthatatlanul összefügg Kossuth és Petőfi neve. Mit jelentenek ők számodra? Talán legérdekesebb az a megnyilatkozás volt, amely Kossuthban az elveihez hűséges emigránst látta, aki inkább vállalta a hazátlanság terhét, semmint hajlandó lett volna a megalkuvásra hazája ellenségei előtt. Petőfi hallatlan radikalizmusát kifogásolta az egyik, anélkül, hogy a márciusi események aktív előkészítésében vállalt szerepét kétségbe vonta volna. Nagy vitát és a közönség soraiból is heves hozzászólásokat váltott ki a két következő kérdés: kell-e még a nemzetköziség világában hazafiasságról beszélni? és: márc. 15-ét nem lehet a szabadság kérdése nélkül említeni. De divatos-e még ez a téma? Itt sok minden lett tudatossá bennünk. Láttuk, milyen érzelmi területeket érintenek ezek a kérdések, és azt is, hogy érzelmeinket menyire nem tudjuk szabályozni. Elementáris vágyunk, tudatalatti törekvésünk, hogy őket csak ezen a síkon tárgyaljuk. Itt ugyanis mindig számíthatunk tapsra. Mennyivel nehezebb a szabadságot és a hazafiasságot hűvös józansággal és szakszerűséggel tárgyalni! Mert könnyebb magyarkodni, mint magyarul érezni. Könyebb hazafiasságunkat lobogtatni, mint gyermekeinket magyarul tanítani s a magyar kultúrát beléjük oltani. Könnyebb álmodozni a hazáról, mint feladatokat megoldani, amelyek a haza javára — ha közvetve is csupán! — szolgálnak. Jó volt látni és hallani, hogy az egy haza szeretete nem állít szembe szükségszerűen a másik országgal, amelyben élünk. Az igaz hazafiasság inkább alapoz kiegészítésre, mint kizárólagosságra. Ami pedig a szabadságot illeti, azzal mi emberek — ez általános tapasztalatunk! — élni, de visszaélni is tudunk. Kívánjuk és el is játsszuk; áhítjuk és mégse teszünk mindig csak érte, hanem szívesen leszünk rabokká! De a szabadság is csak relativ érték, amely mögött a nagyobb, a tökéletesebb szabadság áll: az „istenfiak szabadsága“, amelyre egyedül Jézus Krisztus szabadíthat föl. Ez a hang is megszólalt a beszélgetés folyamán és utalt sok-sok, hite miatt üldözött ember tapasztalatára, hogy hiába volt keze-lába gúzsba kötve, a Krisztustól nyert szabadság erőssé, bizakodóvá, sőt örvendezővé tudta tenni. Hogy a hallgatók hozzászólásait alig lehetett fékezni, s hogy senkinek nem tűnt föl a „Talpra magyar“ elmaradása, s hogy szónok nélkül is jól kijöttünkazt mutatta sokak kérése, hogy ezt a beszélgetést folytatni kell. m. t.
