Útitárs, 1976 (20. évfolyam, 1-5. szám)

1976-05-01 / 3. szám

MAGYAR EVANGÉLIUMI LAP xx. évfolyam

3. szám 1976 május

Vajta Vilmos:

Pásztorok felelőssége

János 10, 11—18

Nem akarom azzal a banális dologgal kezdeni, hogy az un. modern ember talán azt se tudja, hogy mi is a pásztor. Magyarokhoz szólok, akiknek talán mégis csak van némi sejtésük erről. De még így is lényeges arra emlékeztetnünk, hogy a pásztort mi talán — éppen a népdalainkra gondolva — túlságosan „idillikus“ foglalkozásnak tekintjük. Keveset gondolunk a viszontagságaira, azokra a kockázatokra, melyekre vállalkozik a nyáj őrízöje. Számunkra inkább a tilinkózó, daloló és a táncoló pásztor képe domborodik ki. Viszont Jézus éppen a pásztori foglalkozás veszélyeiről szól, saját küldetését ezen keretben érzékelteti.

Ha viszont az átvitt értelmet keressük, akkor is fontos tudnunk azt, hogy a pásztor képe az Ószövetségben elsősorban a nép felelős vezetőire utal.

A mai félreértés azonban abban rejlik, hogy a pásztori feladatot a vallásos képzetek közé sorozzuk. Mindjárt a papokra gondolunk. Azonban a pásztor képe nemcsak a vallásos, papi-egyházi vezetőket illeti, hanem a világi, társadalmi, sőt politikai vezetőket is. Jézusnak a jelzett önmegjelölésében tehát egyetemes igénye szólal meg. Ebben van mondanivalójának az éle. Akik először hallották ezt az Igét Jézus ajkáról, azok ezt a vonatkozást is hallották, amelyet mi viszont kevésbé tudunk érzékelni. Minderre viszont figyelnünk kell, ha nem akarjuk magunkat könnyen kivonni Jézus mondanivalójának hatóköréből.

Jézus ebben az „én vagyok“ igében a prófétai igehirdetés folytatója. Ezékiel próféta 34. fejezetében olvasunk a nép hűtlen pásztoraival való szigorú leszámolásról. Mivel feladatukat nem töltötték be, azért Isten megvonja a pásztorok hatalmát s megígéri a Dávid nemzetségéből azt az eljövendő Pásztort,

akit az evangélium Jézussal azonosít. A hűtlen pásztorokkal szemben lép fel Jézus igazi „jó Pásztorként“. Miközben a béresek hűtlenségét ostorozza, a maga hivatását olyképpen jellemzi, hogy belőle egyrészt az emberiség teljességére szóló igényét halljuk ki: mint jó Pásztornak, neki van egyedül igazi hatalma, másrészt arra is utal, hogyan fogja ezen hatalmát gyakorolni.

Az idillikus pásztorkép mellett még nagyon sokszor ott kísért egy másik: a pásztorban az uralkodó, a hatalmat gyakorló felsőbbséget véljük. Akármennyire igaz is a jó Pásztorra vonatkozólag, hogy „neki adatott minden hatalom mennyen és földön“, az uralkodásának különleges módja van: „életét adja a juhokért“. Ez az a vonás, amely nem illik bele a mi pásztorképünkbe, s amelynek megértését csak Jézus keresztáldozata tudja megadni. Abban a világban, ahol a hatalom világi és vallásos képviselői egyaránt zsarnokokká lettek vagy megfutottak, amikor a nyájukat meg kellett volna védeniök, Jézusnak, a jó Pásztornak, csak egyetlen módja van uralmi igényének fenntartásához, ti. hogy életét adja a juhokért.

Ki kell éleznünk ezt a képet, hogy megértsük igazi mondanivalóját: a világban a hatalmi pozíció sokszor csak a hatalmon levőknek az öndicsőítését és érdekeit szolgálja. Olyan kísértés ez, amely alól azok se menekednek meg, akik vallásos vezetők. A hatalmon levőkben nemcsak gazdasági és politikai, hanem a vallásos dolgokban is megvan a kizsákmányolási ösztön. Jézust nemcsak a római politikai hatalmasok ítélték el, hanem a vallásos vezetők „feszítsd meg“-et üvöltő propagandája és gyűlölete is. Intelem ez felénk, akiket a „lélek pásztorainak“ hívott el az isteni kegyelem.

„A jó pásztor életét adja a juhokért.“ A ma szenvedő emberiségnek olyan vezetőkre lenne szükségük, akik az emberiséggel együtt hordozzák azokat a terheket, amelyekkel tele van a mai világ. De csak Jézus hordozta úgy a terhet, hogy meg lehetett szabadítania a rábízottakat: életét adta. Azért minden pásztori szolgálat, legyen az világi vagy egyházi vezető feladat, csakis ebből az egyetlen pásztori szolgálatból képes a maga igazi szolgálatát megérteni és a rábízottak üdvösségére gyakorolni. Csak az, aki el tudja magáról is mondani, hogy „az Úr az én pásztorom", tud ennek az egyetlen igaz és jó Pásztornak a nyomdokain haladva, világi és egyházi vezetőként egyaránt, pásztori szolgálatot végezni.

Ezen a mai estén azért gyülekeztünk egybe, hogy bűnbánatot tegyünk és megvalljuk Istennek, hogy szétszóródott az egyház felekezetekre. Nem tudunk együttesen arról az asztalról enni, amelyet megterített nekünk, abból a pohárból inni, amelyet csordultig töltött (Zsolt 23, 5). Kegyelmének ajándékai átokká lettek a hűtlen pásztorok kezében. Nem osztozunk, hanem ki-ki magának tartotta meg azt, ami csak a közösség keretében marad ajándék. Jézus, a jó Pásztor, a világ és az egyház hatalmasait egyaránt hívja, hogy az Ő pásztori oltalma alatt, az ő példaképére formáltassanak pásztorokká, az emberiség megmentésére.

Közülünk ki-ki maga tudja legjobban, milyen pásztori feladatban áll, kiket bízott rá Isten szeretete: gyermekeket, betegeket, gyárban dolgozókat, állampolgárokat, sőt egyesekre köztünk talán ezek lelkét is. El fog jönni a nap, amikor a Pásztor ítéletet tart azon pásztorok felett is, akik az Ő szolgálatában állóknak hitték magukat. Boldog az a pásztor, aki szolgálatának egyetlen fe' tételét abban a jó Pásztorban isme' fel, akinek szolgálatába állhat s ma. most az egy akolba terelheti nyáját, az egy Pásztor oltalma alá.

(Elhangzott a 2. magyar ökumenikus találkozón (Fuschl am See) tartott bűnbánati istentiszteleten 1976. április 23-án, a fuschli róm. kát. templomban.)