Útitárs, 1976 (20. évfolyam, 1-5. szám)
1976-03-01 / 2. szám
7________________________ Gyakoroljuk az egyedüllétet, már csak azért is, hogy ránk ne törjön a magányosság! Más az egyedüllét és más a magányosság. Az előbbi csak annyit jelent, hogy nincs senki a közelemben, egyedül vagyok. Az utóbbi viszont arra utal, hogy akár van a közelemben valaki, akár nincs, elhagyottnak, testvértelennek, magányosnak érzem magamat. Az emberiét alig elviselhető fájdalma ez a kínos érzés. Éppen ezért nagy ajándék az, hogy az evangéliumban erre nézve is van tanítás, van vigasztalás, van orvosság. Földi életének utolsó időszakában, amikor Jézus már tudván tudta, hogy mi következik reá, így szólt tanítványaihoz: . . immár eljött az óra, hogy szétoszoljatok ki-ki az övéihez és engem egyedül hagyjatok; de nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van" (Ján 16, 32). Az egyedüllétben feltárul életünk végső titka: némelyek szeretik, valósággal keresik az egyedüllétet, mert amikor elcsöndesedik körülöttük minden emberi hang, akkor élik át boldogan, hogy mennyire nincsenek egyedül. Körülveszi őket a mennyei világ fénye, ereje, öröme, a mennyei Atya szeretete, Jézus Krisztus hűséges barátsága, a Szentlélek éltető tüze. Mások viszont rettegnek az egyedülléttől, mert amikor elhallgat körülöttük utolsó emberi hang is, akkor egyszerre rájuk szakad a jéghideg Semmi, és azt nem lehet elviselni. Az ilyen egyedüllétből ki kell menekülnie az embernek a hangok, zajok, zörejek világába. Minden hang — ember vagy állat hangja — jobb, mint az egyedüllét dermesztő üressége. Pedig nem vagyunk egyedül akkor sem, amikor egyedül vagyunk! Ez nem elvont hittétel, hanem megtapasztalható valóság. Ámde nem ' lehet az egyedüllét csöndjéből és a magányosság kínjából egy pillanat alatt átlendülni a Jézus Krisztus örömébe: „. . . nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van." Türelmesen kell gyakorlatozni, fényről fényre, átélésről átélésre kell jutni, míg végül nem fenyegető rémség lesz az egyedüllét, hanem kívánatos pihenő, a megújulás szentélye lesz az a kicsi idő, amit „ajtónkat behajtva" egyedül tölthetünk a mennyei világ reánk sugárzó fényében. Hogyan kell végeznünk ezt a gyakorlatozást? Először is vágyakozni, hinni, akarni, dönteni, engedelmeskedni kell. Erőssé, hathatóssá kell tenni magunkban azt a ÚT/TfíRS A keresztvivő Simon Mivel az alakját az evangélisták Jézus szenvedéstörténetének leírásában egyetlen mondattal elintézik, alig is szoktunk neki különös figyelmet szentelni. Pedig mi mindent elárul ez az egy mondat! 1. János nem említi őt, hanem csak az első három evangélista. Leghitelesebbnek a Márk-féle tudósítás látszik: „Aztán kivezették, hogy megfeszítsék Őt. Az éppen arra menő s a mezőről jövő kürenaikai Simont fogták be — aki Sándornak és Rufusznak az apja —, hogy a (Jézus) keresztjét vigye“ (Márk 15, 2—22). Márk úgy beszél Simonról, mint akit ismer: tudja róla, hogy — a nyilván szintén közismert— Sándornak és Rufusznak az apja. A megjegyzés, hogy a mezőről jön, szintén valami közelebbi ismeretséget tételezhez föl: nyilván földművelő volt, ak't mindennap így láttak a mezejéről hazatérni. 2. Vannak magyarázók, akik Simon melléknevéről arra következtettek, hogy néger volt; Kürena'ka a mai Abesszínia egyik része s a római birodalomban Pentapolis néven volt ismert. Tényleg északkelet-afrikai területről van szó s kézenfekvő lenne néger faja. De ez csak inkább feltevésen alapult, valamint egy másik bibliai alakkal való azonosításon. A Cselekedetek könyve említi egy helyen, hogy Antióchia gyülekezeteiben voltak próféták és tanítványok, s a megemlítettek között van a kürenaikai Lukiosz, közvetlenül előtte pedig egy Szümeon, akit Nigernek hívtak. Elképzelhető, hogy az utóbbi néger volt, de nem az ő neve mellett áll a megjegyzés, hogy kürenaikai lett volna, hanem Lukioszé mellett. Viszont a Szümeon- Simon azonosságot is jelenthet, az is kétségtelen. Cselekedetek 11, 19-ből viszont tudjuk, hogy Jeruzsálemben sokan éltek ezekből a provinciákból, a 6, 9-ből pedig azt is megtudjuk, hogy ezek különböző zsinagógákban tömörültek, vagyis kézenfekvő a föltevés, hogy ezek diaszpóra-zsidók voltak, tehát aligha négerek. 3. Sokkal fontosabb azonban az evangélistáknak az a kifejezése, hogy Jézus kivégzési menete kényszerítette őt a kereszt cipelésére. Hogy kell ezt érteni? Mindenekelőtt az itt álló szó postai szakkifejezés a perzsa birodalomból. Köztudomásúlag nagyon fejlett volt a birodalom posta- és futárszolgálata. A posta menetrend szerint közlekedett és nagyszerűen ki voltak építve az egyes állomások, ahol a futárt etették, a lovakat ápolták és cserélték. Volt azonban egy törvény, amelynek értelmében az ország minden lakosa köteles volt ezeket a szolgáltatásokat nyújtani, ha az állomáson valami fennakadás állott be. Ezt a törvény vették át a rómaiak, s mint megszálló hatóság, bárkitől megkívánhattak szolgálatokat, ha azt a birodalom érdeke megkövetelte. Ebből származik a mi magyar rekv'rálás szavunk is, amely meg is őrizte ezt a katonai mellékzöngéjét. E törvény alapján vonult be Simon, a kürenaikai, Jézus Krisztus szenvedéstörténetébe. A szenvedő Istenfiának, aki az emberekért való szolgálata utolsó állomásához érkezett, szolgát kell rekvirálni, hogy segítsen neki. Nem volt ez hasonló ahhoz a szolgálathoz, mint amikor egy asszony Bethániában megkente Jézust? Lehetséges, hogy hallotta egyszer Jézust, amikor az arra biztatta tanítványait, hogy menjenek el két mérföldre, ha egyre rekvirálták őket (Máté 5, 41)? Ö nem is tiltakozott! Minden esetre Simon a Szolga szolgája lett és méltó, hogy szó essék róla, ha a passióról emlékezünk. gondolatot, hogy jó dolog csöndben lenni, egyedül lenni, mert a „kikapcsolódás" a zajos környezetből lehetővé teszi a „bekapcsolódást" az éltető mennyei közegbe, a Szentlélek erőhatásainak világába. Azután be kell népesíteni körülöttünk a csend világát. Ez még emberi foglalatosság, de tapasztalatunk szerint ezen az úton érkezünk el a „több mint emberi" világába. A „benépesítés" ilyesmit jelent: rágondolásom, emlékezésem segítségével magamköré gyűjtöm Pál apostolt, Kálvin Jánost, Schweitzer Albertet, Mózest, Illyést és mindenekfelett: Jézus Krisztust. És „beszélgetek" velük. Hatalmas segítség itt a Biblia. Kinyitom, olvasom és — várok. Ha ideges vagyok, ha rmndjárt az órámat nézem, akkor reménytelen a dolog. Akkor önmagam keserű árvaságában maradok. De ha tudok győzni a türelmetlenség, a rohanás, az „add Uram Isten, de mindjárt!" feleit, akkor — a kiáradó kegyelem mértéke szerint — egyszercsak nem én népesítem be immár magam körül a csöndet, hanem benépese(folyt. a 8. lapon)
