Útitárs, 1976 (20. évfolyam, 1-5. szám)
1976-03-01 / 2. szám
ÚT/TfíRS Avassuk szentté Júdást? Jézus szenvedéstörténetének kétségkívül legvitatottab, legtitokzatosabb figurája a tanítvány, Júdás. Már a mellékneve is sok találgatásra adott alkalmat. Egyesek Iskáriót-ban Karióth helység nevét vélik fölfedezni. E szerint Júdás a Karióth-ból való férfi lenne. De van egy másik föltevés is: e szerint a szó egy rövid görbe kardra utalna, amelyet a forradalmár zsidó közösség, a zélóták, mindig viseltek, hogy azt köpönyegük alól kirántva, eltegyék láb alól ellenségeiket. Az evangéliumok szerint Júdás volt a tanítványi kör pénztárosa s ez bizalmi állás kellett legyen. Mégis ez az ember szolgáltatja ki Mesterét az ellenségnek: elárulja s áruló csókjáért megkapja a megalkudott bért is. S mégsem lesz boldog, elégedett a tiszteletdíjával: vissza akarja adni megbízóinak, s amikor azok nem fogadják azt vissza, eldobja magától a pénzt és az életét is. Ebben a lélektanilag is nehezen magyarázható helyzetben túl sok az ellentmondás és a sötét pont, amely mindig is spekulációkra adott alkalmat. Az evangélisták kétségtelenül elítélik Júdás eljárását, a későbbi egyház szintúgy. De nem túlságosan egyszerű-e ez a képlet? A fekete-fehér ellentét, amelyet szinte mesterségesen használunk, hogy csak annál nagyobb legyen a fehér, a tiszta? Nem csak azért kellett a régi egyháznak Júdás, hogy az ő árulásának hátterén annál nagyobb legyen az Úr dicsősége? És milyen következtetéseket vonunk le abból, hogy Júdás görbe kardot viselt és pénztáros volt? Nem lehet-e arra gondolni, hogy Jézus tanítványi körébe beépítve küzdött, a maga eszközeivel, Izráel népének felszabadításáért? S amikor Jézusnál látta, hogy az már eltért a forradalmi eszményektől s inkább gondolt a saját élete odadobására, akkor Júdás veszélyben látta a forradalom ügyét és tennie kellett? Vagy akkor lépett akcióba, amikor megbizonyosodott felőle, hogy ő nem kerül a keresztfára, ami egy buzgó hazafi számára a legnagyobb kitüntetés lett volna? Hát nem szégyen, hogy Jézust két közönséges gonosztevő közé feszítik, ő pedig, a hazafi, sem helyet nem kap mellette, sem a paradicsom ígéretét, mint a gyilkos? Hát nem ő maradt konzekvens mindahhoz, amit Jézus a felszabadításról, szegények felemeléséről, az Isten teokratikus uralma eljöttéről hirdetett? Egy német szerző (Walter Jens: Der Fall Judas, 1975) ezeket a részben nagyon régi érveket szellemesen megírt könyvben foglalta össze. Egy német származású franciskánus atya, Berthold B. 1960. aug. 28-án beadványt intéz a jeruzsálemi latin rítusú egyház pátriárkájához, amelyben Júdás szenttéavatása processzusának megnyitását kéri. „Júdás, a Karióthból való férfi vétessék fel a szentek seregébe, mert ő mártír, aki Urához, Jézus Krisztushoz mindhalálig hűséges maradt." — A könyv felsorakoztat mindent, ami Júdás szenttéavatása mellett szólhat és olyan ügyesen van megírva, hogy csak jó bibliai fölkészültséggel lehet érveit megcáfolni! Egy befejező megjegyzésben, a könyv utolsó lapjain a következő sorok állnak: „Ne felejtsük el: Jeruzsálemben két ember függött a fán. Két áldozat volt. Vérmező és koponyák helye összetartoznak. Júdás ügye, amely mindazok esete, akik megbélyegzettenként a kereszten függő kijelöltre utalnak, új megoldás előtt áll. Az akták még nyitottak." Lehet-e, kell-e, szabad-e Júdást rehabilitálnunk és szentté avatnunk? Őszintén, nyíltan a megszokásról Nem egyszer hallottam a megjegyzést másokra vonatkoztatva, sőt másoktól visszamondva magammal kapcsolatosan is, hogy csak megszokásból veszünk részt az egyházi életben, járunk el a templomba, az istentiszteletekre. Hogy egyénileg kinél-kinél ez valójában micsoda — igazi lelki szükséglet-e vagy csak megszokás —, vajon ki tudja ezt közülünk megmondani, amikor az írás szerint még magunkat sem ítélhetjük meg helyesen. S mennyivel kevésbé másokat. De maradjunk a megszokásnál. Kedves Testvérem, aki most elítélsz ezért, elgondolkoztál-e már egyszer komolyan erről a kérdésről? Mert én a magam esetéből kiindulva szeretnék most egy-két megjegyzést fűzni ehhez. Nem általánosítva, nyíltan, őszintén magamról szólani. Gyermekkoromtól fogva szüleimmel, nagyszüleimmel rendszeresen jártam templomba. Később, gimnazista koromban, a hitoktatás mellett kötelező volt a vasárnapi istentiszteleten való részvétel is. És így, amikor az a szülői „kényszer" és iskolai „kötelezettség" egyszer megszűnt, azon vettem magam észre, hogy továbbra is — most még évtizedek múltával is —, ritka kivételtől eltekintve vasárnapról vasárnapra elmegyek a templomba. Megszokásból? Ezt nem állíthatom, mint az ellenkezőjét sem. De kérdem csak azt: rossz szokás az, eljárni az istentiszteletre vagy résztvenni az egyházi életben és munkában? Rossz szokás naponként imádkozni vagy bármilyen más egyházi cselekményt elvégezni? Ha valaki keresztyén, illetve annak tartja magát, mindez nem kötelesség számára? Miért akarom mindenképpen keresni annak az okát, hogy miért ül valaki mellettem a templomban? Hogy új ruháját jött-e bemutatni vagy találkozni akar valakivel, vagy megszokásból, vagy talán más, sokkal komolyabb és fontosabb valami késztette őt arra, hogy templomba menjen?! Ne üljünk be olyan gyorsan a bírói székbe és ne ítélkezzünk mindjárt — se lelkész, se világiak —, örüljünk annak, hogy minél többen jönnek és szolgálnak a gyülekezetben, az egyházban. Lehet, hogy valaki ma még csak megszokásból jött, de holnap már őszinte lelki meggyőződésből teszi ezt! Nem a farizeusság, a látszatvallásosság és álkegyesség mentségére hoztam fel mindezeket, hanem kizárólag azért, hogy ne ítéljünk senki felett könnyen, elhamarkodva, mert rendszeresen hallgatja az Igét és vesz részt az egyházi munkában. Fontosabb, hogy minél többször vessük fel saját magunkban a kérdést: lelki és egyházi téren csak megszokásból teszek mindent vagy valami más késztet erre? Igyekezzünk, hogy ez a más, ez legyen a valódi indító ok. Szokjuk meg, hogy ne a megszokás, hanem tényleges lelki szükséglet legyen templomba járásunk és minden egyházi szolgálatunk indítéka, mert akkor másokról sem tudunk és fogunk rosszat feltételezni. Vácz Elemér