Útitárs, 1976 (20. évfolyam, 1-5. szám)
1976-03-01 / 2. szám
ÚT/TRRS Az elárverezett Krisztus Köszönöm Körzeti konferencia Stuttgartban Az a meleg, közvetlen légkör, amelyet még a hűvös őszi idő sem befolyásolt, igen jó benyomást keltett az októberi regionális konferencián Stuttgartban. Jó alapot nyújtott mind az áhítatoknak, mind a sok témát rejtő előadások utáni csoportmegbeszéléseknek. A szünetekben és az ebédlőasztalnál folytatott eszmecserék során közelebb kerülhettek egymáshoz a résztvevők. Nagyon szívembe vésődött az a beszélgetés, amely a halálfélelem problémájával foglalkozott. Meglepődtem azon, hogy az elmondottak alapján a halálfélelem a legritkábban volt valójában a haláltól való félelem. Az, amit az ember olyan rettenetesnek érez — vagy másvalaki halálával kapcsolatos, vagy pedig súlyos betegség, baleset, a meg nem oldott, hátralevő feladatok felelősségét nehezítette ránk. „Még a szüleimnek szüksége van rám; még iskolámat be kell fejeznem; még a gyermekeimet fel kell nevelnem.“ Az igen meghitt megbeszélések után jó volt abban megnyugodni, hogyha odakerülünk és egyedül ott állunk — mert csakis egyedül kell megállanunk —, Isten azt, aki az Ö kezébe tette le az életét, át fogja segíteni. És amikor erre gondolok, nem hallgathatom el azt, ami az áhítaton is elhangzott és mintegy felelet volt részemre: Nékem az élet Krisztus és a meghalás nyereség" (Fii 1, 21). Hadd írjam ezt így le: ha nékem az élet Krisztus, akkor a meghalás nyereség. Kevésbé neghitt, inkább heves csoportmegbeszélés is egy életre szóló tanúlságot nyújtott. A feltevés a következő volt; az életünk egy kődarab, amit annak során szoborrá alakítva, remekműként kell leadnunk, ha útunk végére értünk. Kérdés vetődött föl: a szobor faragását ki végzi? Naponként meg kell vizsgálnunk, életünk kis szobrán menynyit és hogyan faragtunk, vagy pedig ezt a faragatlan kődarabot Isten kezébe téve engedjük, hogy Ő alkosson belőle remekművet? Nem felelőtlenség-e az utóbbi? Úgy érzem, ezeken a dolgokon érdemes még utólag is elgondolkodni. Nékem az élet Krisztus — az Ő kezébe alázattal teszem oda egész életem. Legyen az, amilyenné formálni akarja. A sok tárgy között, porcellán és háztartási eszközök mellett, ott állt a feszület. Mindnyájan látták, akik a tárgyakat végigmustrálták, hogy mit érnek. És mind igyekezett nem szerezni tudomást a feszületről. Az árverés hosszúra nyúlt. A feszületre még mindig nem került sor. Először elkeltek az aranyozott csészék s az árverezőhelyiség, a kocsma, csak úgy visszhangzott az árverező kiáltásaitól. Valószínűleg öreg emberek haltak meg, akiknek hagyatékával az örökösök nem tudtak igazán mit kezdeni. Még egy ócska fekete cilinder is ott éktelenkedett és érdekes ellentétet képezett a feszülethez. A cilinder után végre sor került a feszületre. Az árverező dicsérte: „Igazán szép, öreg darab s bár nem egészen ép, de mégis díszdarab. Ki mit ad érte?“ Hosszú, kínos csend volt a válasz. Az árverező gyorsan végezni akart és erőltette a dolgot: „No, rajta! Adjuk olcsón! Mondjuk . . .“ De ő se mert árat mondani, s a vásárlók is hallgattak. A csend lasan elviselhetetlenné vált. „Tehát mondjuk: két márka! Ki ad érte kettőt?" — „Senki? Ugyan kérem, hiszen igazán szép darab, ezért két márka igazán nem pénz“ — No jó, legyen egyötven!“ Még erre sem jött semmi ajánlat. Szégyelték magukat az emberek vagy csak esetlenségükben voltak tehetetlenek? Az árverező most jött csak lendületbe és kicsit ugyan dühösen, de ezekkel a szavakkal fordult kisegítőihez: „Ad-Alázattal — ez volt a témája az irodalmi estének, amely számomra oly felejthetetlenné vált. Jó volt figyelemmel kísérni, hogy rajzolódik ki a költői szívekben ez a szó. Őszinte alázattal megállni Isten és az Ő egyetlen Fia, azután embertársaink, szülők, házastárs, és a szerelmes előtt — nem könynyű. Lemondani magamról másért, sokszor háládatlan feladatnak tűnik. Viszont föladni mindent Másért— Őérte —, a költővel együtt én is úgy érzem, ez az élet egyetlen értelme: „Hogy te voltál élet, bú, csók, öröm, s hogy te leszel a halál, köszönöm.“ Havár Erzsébet junk még valamit hozzá! Na, gyerünk, ide azt az étkészletet, meg a reggeliző lapokat, meg a tésztagyúrót! — Mélyen tisztelt hölgyeim és uraim! Egy tésztagyúró és egy teljes étkészlet, mint ráadás ehhez a szép feszülethez. Most látom, hogy egy kicsit megrongálódott, de az ugyebár nemteszsemmit!“ A baloldalán álló munkatársnője még egy kristálycsészét is hozzátett. „Lám, még ez is hozzájön. Mit adnak most érte? Kettő először. Ki ad érte kettőt?“ Egy öregedő asszony felkiáltott: „Kettő!“ Egy öregúr azonban kettőötvenet kínált érte. Az asszony föladta a harcot. „Kettőötven először, másodszor, harmadszor! “ A feszületet megszerezte a ráadásokkal együtt az öregúr. „Na látja — nevetett az árverező —, csak mindig valami ráadást kell adni hozzá.“ Most már teljesen a helyzet ura volt megint. „No, hiszen csak az étkészlet miatt. . . az igazán olcsó volt!“ — mentegetődzött az öreg, hóna alatt szorongatva a feszületet. Az árverés folytatódott, az öregúr pedig a kijárat felé nyomakodott. És közben szinte tanácstalanul mormolta magában: „Mit kezdek ezzel a Krisztussal?" Egy öreg dáma rá is szólt: „Azért az árért olcsón jutott a ráadásokhoz! “ Amikor az árverésnek vége lett és az emberek elhagyták a termet, ott látták a feszületet a lépcsőház egyik oszlopán. „Senki se akarja!" — mondta egy energikus fiatalember. Talán azt gondolta magában, hogy „hiszen ez mindig is így volt!" — de ezt nem merte kimondani. Félóra múlva elhagyta az árverező is a termet és észrevette a gazdátlan feszületet. Magával vitte. Talán a legközelebbi árverésen eladja? Majd csak ott is elviszik, legalábbis a ráadások miatt. .. Szégyellik az emberek magukat miatta? (Németből.) DUNAEGYHÁZA, Magyarország. „A református templomot, felszentelésének 200 éves évfordulójára, a gyülekezet kívülről teljesen felújította. Gyönyörű, új köntösben hirdeti most a ma élő gyülekezet templom iránti szeretetét.“
