Útitárs, 1976 (20. évfolyam, 1-5. szám)

1976-01-01 / 1. szám

2 úrm/ism A halandó ember „Mert nékem az élet Krisztus és a meghalás nyereség" (Fii 1, 21). Az élet és halál lényegére vonatko­zó kérdéseket bogozva, ki a vallástól, ki a filozófia, lélektan, a társadalom- és természettudománytól vár eligazítást. A halál minden élőlény földi útjának elke­rülhetetlen — és ha az elérhető felső emberi korhatáron jelentkezik —, nem okvetlenül természetellenes vége. Fej­lődéstani szempontból a világ nélküle statikus lenne. A halál a szervezet életének meg­szűnte, melyet klinikailag az életjelen­ségek megállásától számítunk. A test természetes halálát a halódás lassú fo­lyamata előzi meg. A „természetes" jelző ebben a kapcsolatban inkább vi­szonylagosságot fejez ki, hiszen az ag­gastyánt is rendszerint valamilyen be­tegség viszi el. Az elszenderülés álta­lában szívgyenséggel magyarázható, amelyet különfélekórfolyamatokválthat­­nak ki. Az élőlények közül egyedül az ember­ben válik tudatossá a saját halandósá­ga. Ezért magától értetődik, hogy a ha­lál az embervilágban eleitől fogva lé­nyeges eseménynek számít. Róla gya­korlatilag csak közvetett tapasztalatunk lehet. A tömegszerencsétlenségek is­meretlen áldozatairól nem egyszer egy­kedvűen veszünk tudomást. Az arra fel­készült orvos halálélménye közvetett. Az önkívületből magához tért, illetve a klinikai halálból és a tetszhalálból felé­ledt betegnek sincs közvetlen halálta­pasztalata, ugyanis ilyenkor az életje­lenségek hiánya ellenére az élet maga nem szűnik meg. A közvetlen, valósá­gos halálélmény érzetét keltheti ben­nünk közeli hozzátartozónk vagy bará­tunk elvesztése, akihez az életünk lé­nyegére vonatkozó kapcsolat fűzött. Minthogy az életben sok tekintetben azonosulni tudtunk, most úgy érezzük, mintha vele együtt a másik énünk pusz­tult volna el. Gyermekkori első találkozásunk a halállal alighanem kitörölhetetlen az em­lékeinkből. A pszichológusoknak az a tapasztalata, hogy aki számára ez a ta­lálkozás erőszakos, kíméletlen formá­ban, illetve körülmények között zajlott le, felnőtt korában a borúlátásra hajla­mos, olykor betegesen félénkké válik. Szerencsésebb az a gyermek, aki egy aggastyán békés elhunyténak volt a ta­núja. Felnőttként a halált maid termé­szetes eseményként fogja fel. Valljuk be azonban, hogy mindegyikünk tart a haláltól — helyesebben, ahogy Mon­taigne fogalmazta: „Nem a haláltól fé­lek, hanem a meghalástól.“ Jóllehet a nem túlzott félelem itt akár hasznos lehet, amennyiben életörömre ösztönöz, az állandó halál-rettegés megbénítja a cselekvést és az életked­vet szegi. A primitív népek a halottól félnek, aki — a hiedelem szerint — a hátrahagyot­­takkal szemben gonosz indulatokat táp­lál. A mágikus szertartások a halott en­­gesztelésére szolgálnak. A kultúrnépek irodalmi műveiben szép számmal találunk kisértethistóriá­­kat. A halálfélelem tekintetében nincs köztünk és a „primitívek" között lénye­ges különbség. A mások halálával kapcsolatosan fel­lépő beteges félelem a neurotikus sze­mélyiség egyik megnyilvánulása. A neu­rotikus ember álmatlanná válik, vege­tativ idegrendszeri zavarai támadnak. Nemcsak a haláltól, hanem gyakran a betegségektől is fél. Másfelől a beteg­ségtől való indokolatlan félelem vezet neurózishoz. A haláltól való túlzott félelem a nyu­gati civilizáció egyre nyilvánvalóbban anyagias berendezkedéséből is követ­kezik. A racionális bizonyítás, a filozó­fusi bölcsesség mit sem használ ellene. A mai ember a halálfélelmet vagy el­fojtja, vagy menekülni igyekszik előle. Az elfojtás vagy a tudat alá szorítás a pszichében kárt okoz. A menekülés töb­bek között az alkohol és a kábítószerek élvezetében nyilvánul meg. A halálféle­lemmel szemben egyedül reményt keltő magatartásunk az élethez való erős ragaszkodás. Amíg azonban tartják ma­gukat az élet hiábavalóságáról való tév­­tanok, nem lesznek kevesen, akik ma­guk sietnek a halál elébe. Az öngyilkosság a civilizált társada­lomban — a meglazuló társadalmi köte­lékek függvényeként — sűrűbben for­dul elő, mint a primitív népek körében. Gyávaság, neurózis, zsarolás, szerelmi bánat vagy valamilyen misztikus ügy a leggyakoribb kiváltó oka, illetve célja. Bármi legyen is az indítéka, a mozgató erői mindig negatívak, mert a társada­lomból való kiszakadásra irányulnak. Sokan úgy vélekednek, hogyha az életnek van értelme, akkor a halálnak is kell legyen. Az élet értelme inkább a kiegyensúlyozatlan vagy bonyolult lelki felépítésű embernek okoz fejtörést. Ma a lelkibajok leggyakrabban visszatérő oka, hogy hiányzik vagy elveszett az életünk értelme. Ezt kell tehát megtalál­nunk, abban a biztos tudatban, hogy egyikünk sem felesleges, sőt mindnyá­jan feladatot kaptunk. A természettudósok bevallása szerint a tudomány számára maradnak hozzá­férhetetlen, a nem-racionális szférába eső dolgok. A lélek halhatatlansága olyan igazság, amelyhez nem tudomá­nyos felismerés, hanem a hit által ju­tunk el. Jean-Charon franciafizikus meg­állapítja, hogy a vallásos meggyőző­dés nélkülözhetetlen az ember számá­ra, ha igazi hivatását akarja betölteni. A modern ember hite és racionálisnak ne­vezett tudása nincs összhangban. Sokszor hangoztatott érv, miszerint a hit nyelvét meg kellene változtatni vagy korszerűsíteni, hogy a tudományéhoz hasonlóvá váljon. Charonnak az a véle­ménye, hogy éppen ellenkezőleg, a tu­domány kell megtegye az első lépést a hit felé. A hivő keresztény szemében a halál alig választható el Krisztusnak a kereszten megmutatott, meqváltó szere­­tetétől. dr. Lőrincz Gábor 2. Magyar Ökumenikus Találkozó Az ausztriai Fuschl am See-ben ren­dezi a három magyar szervezet — az Európai Magyar Evangéliumi Ifjúsági Konferencia, a Katolikus Magyar Egye­temi Mozgalom és az Európai Protes­táns Magyar Szabadegyetem — a má­sodik magyar ökumenikus találkozót a húsvét utáni héten, 1976. ápr. 19—24 között. A találkozót előkészítő tervező­bizottság 1973. okt. 20-a óta rendszere­sen tartott gyűléseken készítette elő ezt a hatalmas megmozdulást. „Miért éppen Jézus?" — ez a találko­zó központi témája, és ez szinte ember­­feletti feladatokat ró ránk. Nemcsak azért, mert túlságosan elméletinek lát­szik, hanem azért is, mert rájöttünk, hogy a mi egységünknek semmi másban nem lehet az alapja, mint ebben a Sze­mélyben, akinél nagyobbat mi nem tu­dunk elképzelni. A téma arra késztet vagy inkább kényszerit bennünket, hogy sok magunkszőtte tervet és álmot kell föladnunk, ha Jézus Krisztusban az alapot akarjuk fölfedezni és komolyan venni. A három szervezet együttesen hívo­gat erre az alkalomra.

Next

/
Thumbnails
Contents