Útitárs, 1976 (20. évfolyam, 1-5. szám)
1976-01-01 / 1. szám
MAGYAR EVANGÉLIUMI LAP XX. évfolyam 1. szám 1976. január Miért éppen Jézus? Ha a húsvét utáni héten az ausztriai Salzkammergutban a 2. Magyar ökumenikus Találkozóra összegyülekezünk, igen nehéz kérdéssel találjuk szembe magunkat. A programkészítő bizottság kétévi előszítő munka után ezt a témát javasolja a tanulmányi hétre: Miért éppen Jézus? A téma nehezebb, mint gondoljuk. S ha szemügyre vesszük, hamar rájövünk, hogy a feladat szinte leküzdhetetlen. Ebben a rövid cikkben csak néhány szempontot mutatunk föl, amely talán a további gondolkozásra és esetleg kutatásra ösztönöz. 1. Időszerű-e ez a téma? Protestáns oldalról nem nagyon lehet erre egyöntetű választ adni. Úgy látszik, a teológiai gondolkodás inkább valami teizmus felé hajlik. Az utolsó 20—30 év gondolkodásában rájöttünk arra, hogy az emberek központi kérdése mégiscsak az istenkérdés. Katasztrófák, sorscsapások az embereket az egy fontosra kényszerítették és sokan látják a legfontosabbnak, hogy egy élő, személyes Istenbe kapaszkodjanak, semmint Jézus után fussanak, akinek Istenhez való viszonyáról úgyis olyan ellentmondó vélemények és tanok forognak közkézen. Magyar protestáns egyházaink különösen is „terheltek“: a két világháború közötti lelki ébredés csaknem kizárólagos „Krisztus-központúsága" hovatovább elterelte Istenről a figyelmet. De ez a „jézuizmus“ nem tudott áttörő erejűvé lenni gyülekezeteinkben, még kevésbé az egyszerű hívek életében és szemléletében. Mintha most annál elemibb erővel törne föl az Isten-kérdés. A római katolikusoknál más a helyzet. A II. Vatikáni zsinat teológiájára, de kegyességére is, erősen rányomta bélyegét az inkább természeti teológiával megalapozott „egyisten vallás". Másrészt pedig — főleg a népi kegyességben — a bensőségességet, az áhítatot, pietást, sokkal inkább sikerült Mária, mint Jézus alakjához kapcsolni. Bár nagyon gyökeresen más az, amit a zsinat utáni teológia mond e kérdésekről, de véleményünk szerint ez még korántsem igazol egy olyan jellegű frontáttörést egy bizonyos „Jézus-kegyesség" felé, amilyen egy bibliás protestáns közösségben elképzelhető. Időszerű-e hát a téma? * 2. Tudunk-e a témával tárgyilagosan foglalkozni? Egy bevezető nagy „fotomontázsban" felvillannak az egyes modern „Jézusképek". Hogy hatnak majd ezek ránk? Egy Batthaser vagy Pasolini, Buber vagy Karantzakis tudnak-e irányvonalakat adni, amelyek segíthetnek a Názáreti megismerésében? Én ezt erősen megkérdőjelezem! Egy másik előadás feladata éppen az lesz, hogy bemutassa a teológiai kutatás 150 éves tévelygéseit ebben a labirintusban. Hosszú történeti kutatás éppen elég bizonyítékot szolgáltat arra, hogy ez a Názáreti nincs a kezünkben! Amikor úgy véljük, sikerült beszorítanunk őt egy sémába, akkor legnagyobb a veszély, hogy félre- vagy egyáltalán nem értjük Öt. Nyújtanak-e a nagyok elég segítséget, hogy velük megragadtassuk ezt a Jézust vagy pedig csak károsan befolyásolnak majd bennünket? 3. Hogy Jézus ma újra aktuális, azt figyelő ember alig is tagadhatja. De nem merül-e ki ez az aktualitása a különböző vallási „szubkultúrák“ napfényrekerülésében? A pragmatikus amerikanizmus föld alá szorított mindent, ami az ő financiális-szellemi struktúrájába belé nem illett. A vallásnak, egyháznak ebbe a rendszerbe való tökéletes beépülése azonban egyszer csak megboszszulta magát. Elemi erővel törtek felszínre a különböző mozgalmak, amelyeknek először tiltakozás jellege volt, később azonban tartós vagy kevésbé tartós „establishmen“-ek lettek. Nem divat-e csupán ezeknek az „isteni gyerekeknek“ vagy „Jézus-népnek“ a bizony igen sekélyes, felszínes és minden komolyabb lényeget nélkülöző Jézus kultusza? A szubkultúrás irányokat tudvalevőleg nem sikerült például európai talajba átplántálni. Várható-e, hogy Salzkammergutban egy enthuziasztikus csoport ennek a felszínes krisztopraktikának a tartósságát vagy Lélektől ihletettségét bebizonyítja? 4. Tudatában vagyunk-e annak, hogy ott, ahol Jézus kerül a középpontba, ott egyszerre csak viszonylagos értékűvé válik a megszokott vallási-egyházi érték-skálánk? Ha más nem, akkor az evangéliumok tanulmányozása döbbenthetne rá bennünket erre az igazságra! Ahol föllépett, kérdésessé váltak a templomi rituális gyakorlatok és szokások, teljesen más értékelést kapott az ember, de az isteni törvény is; az istenkérdés is kiszakadt rituális-liturgikus összefüggéséből és a Lélek valósággal tapinthatóan belekerült a történésekbe. De az egyén helyzete is más lett: kiderült, hogy bensejében takargatnivalója van, s ezért nem megy a világosságra, mert a fölfedéstől fél. Kiderült, hogy a Jézus hívásában és látogatásában van az ember üdve elrejtve és nem valami hatalmas teljesítményekben; kiderült, hogy az Isten-ember viszonyának egy új dimenziója kerül előtérbe, ti. a bocsánat, a megbocsátásé. Lesz-e erőnk sok-sok béklyónkat levetni, hogy az értéket fölfedezzük és mindent hajlandók legyünk föláldozni érte? (Ahogy azt maga Jézus a szántóföldbe elrejtett kincsről szóló példázatában elmondtál) 5. Ennek a Jézusnak a követése nem gyerekjáték. Ö maga intett arra, amikor túlbuzgó követőit nem a követés szépségeire, hanem kemény voltára figyelmeztette: „A rókának barlangja, a madárnak fészke van, de az Emberfiának nincs hol lehajtania a fejét!“ Azok sorsa, akik nyomába szegődtek, is bizonyíték arra, hogy Jézus követése egy felnőtt elhatározását, erejét, vállalkozókedvét, de ugyanakkor egy kisgyermek bizalmát és rajongását igényli. * Csak néhány pont a sok közül. De el kell gondolkoztasson bennünket, ha erre a találkozóra jövünk! Gémes István
