Útitárs, 1975 (19. évfolyam, 1-6. szám)

1975-12-01 / 6. szám

Külmisszio - ma

2. „Fekete teológia" és „moratórium"

Előző cikkünkben rámutattunk, hogy a keresztyén misszió felbecsülhetetlen szolgálatokat tett Ázsia és Afrika népeinek, például a művelődés, nyelvművelés, közegészségügy, emancipáció stb. területén. De azt is kimutattuk, hogy a külmisszió jelenleg krízisben van. Ennek a krízisnek néhány pontjával fogunk most közelebbről foglalkozni.

összefügg a külmisszió kritikus helyzete mindenekelőtt a missziói egyházak önállósulásával. Természetes folyamat ez ilyen hosszú fejlődés után, hiszen a modern külmisszió kezdete a múlt század elejére vezethető vissza. Különösen is a második világháború befejezése óta lett általános a keresztyén egyházakban az a meggyőződés, hogy a „misszionáló“ és a külmisszió munkája nyomán keletkezett egyházak között ne fel- és alárendeltségi viszony legyen, hanem „Isten iránti engedelmességben való együtt munkálkodás.“ („Partnership in obedience“ volt a témája a második világháború utáni első külmissziói világkonferenciának a németországi Willingenben 1952- ben.) 1947-ben még nagy esemény volt, hogy az egyik nagy indiai lutheránus egyház „bennszülött“ pöspököt választott. Ma már az keltene feltűnést, ha egy nagy missziói egyház „fehér“ misszionáriust választana püspökké. A legtöbb missziói egyházban a külföldi misszionáriusokat ma már a helyi, „bennszülött“ egyházi vezetőség osztja be szolgálatba oda, ahol legnagyobb szükség van rájuk. Ebbe a természetes folyamatba illeszkedik beleazajelenség is, hogy az Egyházak Világtanácsa főtitkára „színes" ember, s ugyanígy a Lutheránus Világszövetség főtitkár-helyettese is az.

Ez a fejlődés természetesen helyes is. Ez mutatja ugyanis, hogy a keresztyén hit Ázsia és Afrika országaiban nem idegen test, hanem ott gyökeret vert s az illető országok hétköznapjainak szerves alkotóelemévé vált. Erről tanúskodik az a tény is, hogy ázsiai és afrikai teológusok eredeti irodalmat alakítanak ki, „színes“ művészek nem veszik át a „nyugati“ egyházművészet formáját, stílusát, nem európai templomstílusban építik templomaikat. Madonnáikat feketének vagy kínainak festik, liturgiájukat vagy egyházszervezetüket önállóan alakítják ki, európai vagy amerikai mintáktól függetlenül.

Ennek az önmagában véve helyes és kívánatos fejlődésnek sajnálatos következménye, hogy sok helyen konfliktusra kerül a sor a missziót kezdetben elindító egyházak és a missziói munka nyomán keletkezett egyházak között.

Különösen gyakoriak és erősek lettek a konfliktusok olyan helyeken és országokban, ahol hatalmas politikai változások is mentek végbe. E változások nyomán a misszionáriusoknak sok országban úgyszólván egyik napról a másikra el kellett hagyniok missziói mezőiket. A legismertebb példa erre Kína, de 1948 óta ezt a példát sok más állam is követte, ha ezek az események nem is keltettek oly nagy feltűnést, mint a kínai fejlemények az 1940-es évek végén.

De olyan országokban is, ahol hatalmas politikai változások nem mentek végbe, új helyzetet teremtettek a külmisszió számára az erős nemzeti mozgalmak, melyek mindennemű idegen befolyást meg akarnak szüntetni országaikban s ezt a követelésüket az egyházakra is kiterjesztik. Misszionáriusok jelenléte és külföldi egyházakkal a kapcsolatok fenntartása már önmagában olyan gyanúsításokra adhat alkalmat, hogy a helyi egyházak „külföldi befolyás alatt állnak" vagy — szélsőséges esetben — az imperializmus lakájai.

Az önállósulás természetes folyamata és a politikai változások nyomása nagy mértékben érezteti ma hatását az un. „ifjú egyházakéban. Közülük sokan nemcsak szervezetileg szakadnak el azon egyházaktól és misszióktól, melyeknek munkája nyomán létrejöttek, hanem gondolkodásukban, teológiájukban is új útakon járnak, melyek egyszerűen nem fogadhatók el azon egyházak részére, melyek a keresztyénség fő áramlataihoz tartoznak.

A svéd Sundkler professzor például egész könyvet írt („Bantu prophets in South Africa" címmel) azokról a dél-afrikai szektákról, melyek nacionalista és kifejezetten pogány vallásos elemeket vesznek fel keresztyén gondolkodásukba s melyeknek száma közel ezerre (!) tehető. Sok afrikai keresztyén egyház és csoport például elveti az Ótestamentum használatát azzal a megokolással, hogy ez a könyv csak a zsidó nép számára lehet irányadó és része az isteni kinyilatkoztatásnak — az ő saját népük számára Isten az ő „keresztyénség

. ÚT/TfiRSm

előtti“ (tehát pogány) kultúrájukban nyilatkoztatta ki magát. Ezt a kultúrát kell az ő országuk keresztyénségének szerves elemévé tenni, éppúgy, ahogy az európai egyházak az Ótestamentumot tették keresztyénségük szerves elemévé! Ilyen és hasonló ötletek és elvek hangoztatása vezetett szélsőséges „fekete teológiák“ (black theology) kialakításához, melyekben már több az afrikai nacionalizmus és pogány elem, mint a keresztyén teológia.

A sajátos „afrikai“ vagy „fekete“ teológiák kialakításához bizonyos tekintetben párhuzamot képvisel a Latin- Amerikában kialakult „felszabadulás teológiája“, melyben legalább annyi a politikai elem, mint a teológia. Sokasíthatnánk a példákat a világnak egészen más tájairól vett „teológiákkal“, melyekben mindig egy „helyzet" (a helyi politikai v. társadalmiviszonyok vagy a helyi kultúrális/vallási helyzet) az elsődleges — még ha ezt az illető teológiák atyjai vagy anyjai nem is hajlandók elismerni —, s erre építenek aztán fel, bibliai és teológiai terminológia felhasználásával — egy új teológiát.

Hadd hangsúlyozzuk itt, hogy az „ifjú egyházak“ legnagyobb részében ezen önállósulási folyamat során a pozitív elemek maradtak túlsúlyban. Indonéziában például a második világháború alatt minden misszionáriusnak el kellett hagynia az országot. 4—5 éven át a misszióknak semmi kapcsolatuk nem volt az indonéz keresztyénekkel. Biztosra vették, hogy mikor a háború befejezésével visszatérnek, a pogány és mohammedán környezet már felszívta magába a gyenge keresztyén egyházat. Ennek épp az ellenkezője történt. A misszionáriusok távolléte alatt a keresztyén egyház jobban terjedt, mint valaha! „Bennszülött“ keresztyének vették át nemcsak az egyház adminisztrációját, de az evangélium terjesztésének feladatát is. Egy meghatározott területen például ugyanannyi mohammedánt térített meg az indonéz lutheránus egyház a misszionáriusok távolléte alatt, mint a saját taglétszáma volt a háború kezdetén. Hogy az ázsiai és afrikai keresztyén egyházak a külmisszió feladatát is komolyan veszik, azt az a tény mutatja, hogy ma már több mint száz külmissziói szervezet van „bennszülöttek“ között az ifjú egyházakban, több mint ezer „színes“ misszionáriussal. Nemrég küldött például a japán evangélikus egyház misszionáriust Brazíliába, a namibiai evangélikus egyház pedig Senegálba.

Nem lehet azonban letagadni, hogy