Útitárs, 1975 (19. évfolyam, 1-6. szám)

1975-01-01 / 1. szám

Egy illúzió vége?

A görög filozófus, Arisztotelész szerint az agy nem volt más, mint a vérrendszer hűtőkészüléke. Az elmúlt évszázadok folyamán azonban teljesen megváltozott az agy feladatának értékelése, s ma már világos előttünk, hogy az agy az emberi test legfontosabb része. Ott történik a döntés, hogy mit érzünk, gondolunk, mondunk vagy teszünk A természettudományi kutatás egy ága sem tűnik olyan igézőnek, de ugyanakkor semmi más tudományos kutatás eredménye nincs olyan messzemenő hatással az emberi életre, mint éppen ez a kérdés. A sokoldalú kérdéskomplexből, mely ebből a kérdésből következik, csak egy: a szabad akarat. Milyen konzekvenciát von le az agykutatás a szabad akarat kérdésében? Módjában van az embernek egy bizonyos helyzetben szabadon ilyen vagy olyan módon cselekedni, vagy pedig minden reakció előre programozva van?

Aki a szabad akarat mellett érvel, az nem veszi tekintetbe és így kikapcsolja az emberi agyat a természettudomány ok és okozat törvénye alól, aminek érvényessége az egész fennálló kozmoszban ismételten bebizonyosodik. Ha azonban minden, amit az ember gondol és cselekszik, előre meg van határozva, lehet-e valakit a cselekedeteiért felelősségre vonni? Az emberi élet fontos fogalmai, mint felelősség, lelkiismeret, bűn stb., melyek egyéni és közösségi életünkben olyan fontos szerepet játszanak, ilyenformán egyszerre értelmetlenné válnak, a büntetés pedig igazságtalanná. A törvénysértőknek ma csak kivételes esetekben ismerik el, hogy nem szabadon cselekedtek.

Amíg a természettudomány az agyról csak keveset tudott, nem maradt más hátra, mint ezt a kérdést a bölcselőkre bízni. Időközben azonban a természettudománynak sikerült az agy felépítésébe, szerkezetébe és munkájába belelátni, és annak ellenére, hogy a tapasztalat azt mutatja, hogy mi állandóan döntéseket hozunk — éspedig „szabad akaratból“-, be kell látnunk, hogy a szabad akarat illúzió. Misztikus erőre sehol sem lehet utalást találni. Sok mindent, ami a lelki élet jelenségének tűnt, ma fizikai-kémiai törvényszerűségre lehet visszavezetni. Villamosárammal való ingerléssel mind állatnál, mind embernél természethű reakciók sorozatát lehet kiváltani és az illető személyek azt hiszik, hogy ők szabadon cselekedtek, határoztak. Például: agyműtétet átélt betegek,

akiknek az agyát egy bizonyos ponton villamosárammal izgatták, hirtelen szívből jövő nevetésben törtek ki, és ezt meg is tudták indokolni. A tudomány mai állása szerint az agy munkája fizikai és kémiai folyamat, a komputerhez hasonló, azonban sokkal komplikáltabb kapcsolószerkezettel és messzemenőleg, összehasonlíthatatlanul nagyobb teljesítménnyel. Ennek az adatfeldolgozó berendezésnek a kapcsolóelemei az idegsejtek. Nekik kell feldolgozni az agyhoz vezetett tájékoztatásokat, melyekhez már meglevő, nagy mennyiségű felraktározott információra van szükségük. Az eredménynél a kapcsolószerkezetek a döntőek, melyeket a komputernél output-nak hívnak. Amit mi szabad akaratnak tartunk tehát nyilvánvalóan nem más, mint egy különleges része az agy kapcsolószerkezetének — output-jának.

Sokan mondják: az az elképzelés, hogy nincs szabad akarat, a fatalizmushoz kellene hogy vezessen. Miért is igyekezzen az ember problémák megoldásán, jövőt tervezni, ha minden előre meg van határozva? Ezzel szemben könynyű belátni, hogy az agy adatfeldolgozási rendszere egyrészt a lemondással, másrészt az igyekezettel, egészen más kapcsolószerkezethez — output-hoz — és így eredményhez vezet. Függetlenül ettől, a fatalizmus melletti érvelés nem logikus: ha nincs lehetőségünk arra, hogy az agy szabályszerű adatfeldolgozásán kívül valamit akarjunk, akkor nem lehetséges a fatalizmus mellett való döntés sem.

Azt hiszem, egyelőre semmi sem változik, ha lemondunk a szabad akarat illúziójáról. Embertársaink reakciói éppolyan fontosak, mint azelőtt. Az agy feljegyzi, tárolja, programozza azokat, akár mint dicséretet, feddés vagy tudomásulvételt és ezek befolyásolják a későbbi döntéseket. — Nincs ok arra sem, hogy a törvényszegőket, veszélyes bűnözőket szabadon engedjük, mert annak a belátása, hogy nem szabad akaratból bűnözők, nem csökkenti veszedelmességüket az egyénre, a társadalomra. Annak a felismerésnek azonban, hogy senkinek sincs szabad akarata, talán van egy jó oldala is: ezáltal az emberek több megértéssel, szeretettel lesznek egymás iránt, mint addig, amíg azonnal csak a rosszakaratot tételezték fel egymásról. Hiszen mi mindnyájan foglyok vagyunk az ok és okozat kérlelhetetlen láncolatában, adatfeldolgozó

_ ÚT/TftRSIJD

aggyal felszerelve, mely örökölt struktúrájával az egyéni múlt tapasztalatait tárolja és aszerint dolgozza fel a jelen információit.

Semmi sincs a véletlenre vagy önkényre bízva, mégis minden ember sorsa átláthatatlan, kiszámíthatatlan marad, tele meglepetéssel, reménytelenséggel és reménnyel. A közönyös mindenségbe kivetett ember azonban világosságot keres a sötétségben, és ha a tudomány eredményeivel, a lét értelmével és a jövővel foglalkozunk, önkénytelenül felvillan előttünk a több mint 150 évvel ezelőtt (1923. jan. 21.) született Madách Imre. Fő művében, Az ember tragédiájában, megpróbálja az emberi lét értelmét kifejezni, ő maga írja kritikusának, Erdélyi Jánosnak: „Egész művem alapeszméje az akar lenni, hogy amint az ember Istentől elszakad és önerejére támaszkodva cselekedni kezd . . . mindenütt megbukik, s megbuktatója mindenütt egy gyönge, ami az emberi természet legbelsőbb lényében rejlik, melyet levetni nem bír, de bár kétségbeesve azt tartja, hogy eddig tett minden kísérlet erőfogyasztás, azért mégis fejlődése előbbre ment, az emberiség haladt . . . s azon emberi gyöngét, melyet saját maga legyőzni nem bírt, az Isten gondviselő keze pótolja ...“

Madách az Ember tragédiájában a tulajdonképpeni cselekményt a három első és az utolsó szín bibliai keretébe foglalja: Ádám küzdelmét a különböző történeti korokban, mindig új alakban és az elképzelt jövőben. Ádám reménysége, Lucifer befolyásának engedve, mélységes reménytelenségbe csap át és kétségbeesésében öngyilkos akar lenni, hogy megakadályozza az álmában átélt tragikus jövő beteljesülését. Éva vallomásán keresztül azonban megérti, hogy az életet nem lehet megsemmisíteni s minden kétség ellenére is vállalnia kell a küzdelmet. A csődbe jutott ember lelki kínjában az utolsó reménységhez, az Úrhoz fordul, s az Úr bíztatja, hogy életében mellette áll. Ádám kétségeire az Úr válasza a vigasz, a reménység és a végső bölcsesség: „Mondottam ember, küzdj és bízva bízzál!“

„Ámde útad felségében Ne vakítson el a képzet,

Hogy amit téssz, azt az Isten Dicsőségére te végzed,

És Ő éppen rád szorulna Mint végzése eszközére;

Sőt, te nyertél tőle díszt, ha Engedi, hogy tégy helyette."

(Ember tragédiája, 15. szín)

Veöreös László