Útitárs, 1975 (19. évfolyam, 1-6. szám)

1975-01-01 / 1. szám

Közösség és felelősség

Erről tárgyalt az Ifjúsági Konferencia második körzeti találkozójára Stuttgartban összesereglett 83 résztvevő október utolsó hétvégén. Az egyre emelkedő létszám már magában is mutatja, mennyire hézagpótló munkát hivatott betölteni a körzeti konferencia.

A találkozó gerincét három alapvetően fontos témakör, ill. arról szóló előadás adta meg. Szabadi Sándor ref. lelkész beszélt a legáltalánosabb, de ma igen időszerű témáról: „Közösség-e az emberiség nagy családja?" címmel. Ha jól értettem őt, nem tagadta előadásában ennek lehetőségét. Amikor azonban a Babits Jónásába torkolló előadása mellünknek szegezte a kérdést, hogy vajon mi is „rühelljük-e a prófétaságot"? — akkor tudatosan a második fogalomra, a felelősségre hívta föl a figyelmet, jobban mondva: mi kérdeztettünk meg, hogy vállaljuk-e az Isten által nekünk kiszabott feladatot? Hogy az emberiség nagy családdá lesz-e vagy nem, az lehet vitatott kérdés /és az is marad még sokáig/, de nem ment föl bennünket, Isten gyermekeit, a felelősség alól, amellyel ennek az elesett és megváltott világnak tartozunk. „Közösség-e a család?“ — ezt kérdeztük Bajor György szociológustól, aki a

Osztással sokszorozni

Amikor a méhecske mézlegelőre talál, akkor örvendetes fölfedezését sietve hírüladja társainak. Ezt mondják a természettudósok. Ilyenkor egész raj méh kél szárnyra és osztozik az áldásban.

A karácsonykor érkezett Gyermek születésének a híre pásztortól pásztorhoz szállt. Amikor pedig — fölnövekedve — Jézus Isten küldötteként föllépett, híre ugyanígy került tovább, embertől emberig: „Fülöp találkozott Nátánaéllel és ezt mondta neki: Akiről írt Mózes és a próféták, megtaláltuk a názáreti Jézust, József fiát" (Ján 1,46).

A karácsony evangéliuma túlságosan nagy kincs ahhoz, hogy önzőén megtartsuk magunknak. Nem azért hangzott el, hogy csak magunkban örüljünk neki. Tovább kell adnunk, amíg tehetjük.

Egy bizonyos: Nem szegényedünk meg azáltal, hogy továbbadjuk. A megosztott öröm kettős öröm. A karácsony öröme osztás útján sokszorozódik. (Lyngar Einar: Fáklya c. gyermekábitatosköny véből.)

trieri r.k. érsekség Családtani Intézetének munkatársa. Magától értetődő válasza az volt: ami igazán család, az közösség. De nem elégedhettünk meg ezzel a válasszal, amikor naponként látjuk családok felbomlását, a családi kötelékek fellazulását. Bajor György részben, főleg két ponton, megnyugtatott bennünket. Egyrészt statisztikákkal bizonyította, hogy nem olyan nagy a családok felbomlásának mértéke, ahogy azt a napi sajtó szereti felfújni. Egy másik statisztikája pedig az egyre fogyó gyermekáldásra nézve mutatott biztatást. Az elmúlt századokban is csak az emberiség egyharmada gondoskodott a genetikai továbbplántálásról, a másik harmad gyermektelen volt, a harmadik pedig házasságon kívül élt.

De éppen ezen a ponton van most óriási változás. Valamikor a nagy család, azaz a 3—4 generáció együttéléséből adódó nagy családi közösség maga oldotta meg a körén belül adódó problémákat, míg a mai lakásviszonyok, társadalmi hatások, munkaviszonyok szinte produkálják a magányosokat, akik nem tudják életüket maguk kézben tartani. Itt rengeteg meg nem oldott kérdés van és a probléma az, hogy egyáltalán meg tudunk-e ezekkel valaha is birkózni?

Viszont igen komolyan vettük mondatait, amelyekkel az egyház(ak) felelősségéről beszélt. Mivel az ember „koraszülött" és „hiányos“ lény, — azaz

A debreceni református nagytemplom

nem elég beleszületnie ebbe a világba, és a „szocializáció", a teljes emberré érés folyamata igen hosszú nála — , az egyháznak ebben az összefüggésben kell a feladatát néznie. Az egyháznak érdeke, hogy az ember második „megszületése" teljes és valóságos legyen. Ez csak egy kis közösségben, azaz a családban lehetséges, ezért kell az egyháznak teljes mértékben támogatnia az egészséges családi életet.

Cseri Gyula ref. lelkész birkózott a talán legnehezebb kérdéssel: „Közösség-e az egyház?“ S bár legszívesebben nem-mel válaszolt volna erre a tapasztalati kérdésre, mégis nyújtott reménységet is előadásában, mert az egyháznak, mint közösségnek, alapja a megváltás, azaz isteni és nem emberi tettekben és magatartásban gyökerezik. Ezen az alapon pedig lehetséges a közösség, de az nem eo ipso van, hanem menetközben mindig újra és újra lesz.

Löwenstein Rékának és két munkatársának köszönhetjük, hogy az előadásokkal, áhítatokkal teletűzdelt programban egy felejthetetlen esti programot „rögtönzött": Arany, Ady, József Attila, Tóth Árpád és Reményik verseit kérdezte meg, mit vallanak a családról. A fellelkesült hallgatók önálló irodalmi estek tartását is elhatározták.

(folyt, a 3. lapról)

keresztényekkel. Inkább ártanak, mint használnak. Egyenes, határozott és komoly, céltudatos és mindenekelőtt hivő emberekre van szükség. Csak ilyenek tudják hordozni a nehéz időket.

Gyülekezetünk ifjabb nemzedékére is így tekintünk. A közelmúlt években konfirmáltakra és azokra, akik majd most fognak konfirmálni. Krisztus nevében azzal a kéréssel fordulunk hozzájuk: „Álljatok meg a hitben, legyetek erősek!“ Legyenek öntudatos evangélikus keresztények. Szeressék az evangéliumot hűséggel, kövessék Krisztust alázatossággal, védelmezzék egyházunkat bátorsággal és őrizzék meg lelkűket kitartással. Lépjenek ne a gyengék és a hűtlenek, hanem az erősek, a hűségesek helyére.

Nehéz idő vár reájuk, de emiatt ne sajnáljuk őket. A bizonyságtétel ideje mindig szép és dicsőséges, alkalmatos a lelki győzelemre. Kérjük Istent, hogy tegye gyülekezetünk új nemzedékét alkalmassá a bizonyságtevésre.

Vácz Elemér (Argentína)